Érdemes figyelni a Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az Ioan Slavici Klasszikus Színház közös bemutatójára, Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című átiratának újragondolására. A múlt század hatvanas éveiben Stoppard hasonlóan fordult szembe az úgymond „klasszikus” Shakespeare-színjátszás hagyományával, mint a XIX. század első harmadában Londonban fellépő „illegitim” színházak. Schandl Veronikának az idei Shakespeare Fesztivál konferenciáján elhangzott előadásából megtudhattuk, hogy az „igazi” Shakespeare-t akkoriban csak a londoni Drury Lane és Covent Garden játszhatta az arisztokrata angol közönségnek. Ez egy operai gesztusokra épülő, mesterkélt színházi nyelvezetet alakított ki.
Ezzel szemben az „illegitim” társulatok csak az úgymond „lebutított” Shakespeare-t játszhatták. Azt a középkori játékmódra emlékeztető burlettát, amelyet a helyzetkomikum, az akrobatika, a napi politikai aktualitások, a vokális és vizuális elemek egyvelege jellemzett.
Jelenet a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásból
Fotó: Kiss Zoltán
Tom Stoppardnak volt hát mire támaszkodnia, amikor radikálisan új színpadi művének formanyelvét létrehozta. De Tapasztó Ernő mostani rendezése is azt bizonyítja, hogy ez a fajta teatralitás valójában közelebb áll Shakespeare szellemiségéhez, színészi és színműírói gyakorlatához, mint az idei gyulai fesztivál többi Hamlet-adaptációja. Talán csak Nikolay Kolyada rendezése állítható vele egy sorba.
Mindkét produkció a paródia és a sacra kettősségére, folyamatos egymásba játszatására épül. Ezt jelzi, hogy a Rosencrantz és Guildenstern halott július 14-i premierjén hatan hagyták el a nézőteret annál az ominózus jelenetnél, amikor a Claudiust játszó, törpe termetű Köleséri Sándor színművész a Gertrudist játszó Éder Enikővel annak szoknyája alá bújva orális szexet imitál.
Így ők már nem láthatták, hogy a jelenet végén a királyné mint Szűz Mária a halott Krisztust és/vagy a kis Jézust tartja a karjaiban, fején a mennyek királynőjének koronájával. Ez a fényváltozással is kiemelt képváltás radikálisan veszi le a napirendről azt a szimplifikáló olvasatot, hogy Claudius már testi adottságai folytán is eleve alkalmatlan a királyi trónra. A jelenetsor zavarba ejtő és provokatív: a nézők reakciója azt jelzi, hogy a „másság” elfogadása korántsem csupán az „épek” társadalmának intellektuális belátásán múlik. Minket zsigeri ellenállásunkon az a kiváló színészi játék lendített át, amely Claudius figurájában nem a gyilkos trónbitorló bűnbánatra való képtelenségét, hanem az őt alakító színész emberi méltóságért való elszánt küzdelmét láttatja.
De a Hamletet alakító Lung László Zsolt sem az a sudár termetű hősszerelmes, mint az angolok Hamlet-ikonja, Laurence Olivier. Ennek a mezítelen, kövérkés fiatalembernek, akár egy partra vetett halnak, szó szerint semmije sincs. S mintha már arra sem emlékezne, milyen előzmények után került ebbe a méltatlan helyzetbe. Ő Angliából nem apja halálát megbosszulandó tér vissza, hanem Ophéliájához (Alexandra Gitlan), aki az előadás nyitóképében egy vízzel teli üvegkoporsóban hever, mint egy félhalott zombi.
De ez a köztes lét nemcsak őrá jellemző, hanem a többi szereplőre és az előadás egészére is. Korunk általános világállapotát tükrözi, amely nem a kizökkent idő hősies helyretolási kísérleteiről nevezetes. Sokkal inkább jellemző rá Ophelia és Hamlet infantilis kommunikációképtelensége, a digitálidiotizmus (lásd a mobiltelefon hangjával mint lézerkarddal való bajvívás és a „fej vagy írás” pénzfeldobás jelenetét) vagy Rosencrantz és Guildenstern megválaszolatlan kérdése, hogy vajon miféle játékszabályok irányítják a cselekedeteinket.
Feltűnő az is, hogy ebben a mai világban a férfiasság mintha végképp leértékelődött volna. A női nem dominanciája viszont nagyon is szembetűnő: ezt erősíti a Színészkirály (Megyeri Zoltán) mellett felléptetett Tragédiajátszó (Julia Pop) is, aki nemcsak egy kihívó, dominajelmezes dizőzt alakít, de kiválóan idézi fel az eredeti Hamlet-darab vívójelenetét is.
Az előadás csúcspontja a Színészkirály jelenete, aki a haldokló Mercutio monológjának megidézésével azt bizonyítja, hogy továbbra is egyedül a művészet képes uralma alá vonni ezt a tartományt. A halál a végső viszonyítási pont: Polonius és a Sírásó szerepének (Lovas Zoltán alakítja) összevonása révén ezt erősíti az előadás keretes szerkezete. S ezt hangsúlyozza a rendező a díszletek többféle működtetésével: a koporsók mint színpadi emelvények is funkcionálnak.
Erdélyi hét
Mindennap más-más erdélyi magyar színház mutatkozik be július 30. és augusztus 5. között a Gyulai Várszínházban. Az Erdélyi hét elnevezésű színházi fesztiválon a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a Liliom, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Liviu Rebreanu Társulat a Double Bind és a Marosvásárhelyi Yorik Stúdió a MaRó, a Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttes a VANmeSE és a Barbárok, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió a Zűrzavaros éccaka című előadásával szerepel. A hét végén pedig a Gyulai Várszínház a Kolozsvári Magyar Operával közös produkcióban mutatja be az Orbán János Dénes Búbocska című meseregényéből készült ördögmusicalt Béres László rendezésében. Az előadások kísérő rendezvényeként zenei programokat tartanak, középiskolás diákoknak és egyetemistáknak workshopokat rendeznek az erdélyi színjátszásról, sőt Erdély-ismereti előadásokat is tartanak, amelyekből Erdély múltját, képzőművészetét, irodalmát, természeti és épített örökségét is megismerhetik a diákok.
