Mivel irtózom a tömegtől, nem szándékoztam megnézni, meghallgatni az Esztrád Színház Itt élned, halnod kell című, zenés történelmi előadását a Hősök terén. De mivel Erdélyben élő nővérem kifejezetten úgy időzítette látogatását, hogy részese lehessen a beígért katarzisnak, és én, mint jó testvér nem reszkíroztam azt, hogy elkallódjon a pesti éjszakában, érte mentem péntek este. Majdnem egy órával a műsor vége előtt érkeztem így, hasonlóan a kerítésen kívül ácsingózó, ágaskodó, bámészkodó és hallgatózó tömeghez, a kivetítőn láthattam az ötvenhatos, vagyis a műsorfüzet szerint 23., nevezzük fejezettől, az előadást. És tökéletesen hallhattam is. Gyorsan túljutottunk a „legvidámabb barakk” időszakán, megtörtént a rendszerváltozás is, és amikor elkezdték felsorolni végeérhetetlenül a szereplőket, közreműködőket és mindenkit, aki csak igényt tarthatott a neve említésére, akkor mi az utcán úgy éreztük, hogy jó döntés volt megspórolni a borsos belépő árát.
Milyen jó azoknak – gondoltam –, akik most, még mielőtt a kitóduló tömeg megrohamozza a metrót, kényelmesen hazautazhatnak. Már majdnem sajnáltam, hogy nem vagyok egyke. És akkor bejelentették, hogy a fináléban közreműködik Demjén Ferenc (a szombati előadáson Hevesi Tamás), és felcsendült a Kell még egy szó… Bent és kint együtt énekeltek az emberek, kint és később megtudtam, bent is sokan könnyeztek. És amikor elkezdődött a pompás tűzijáték, azok is előkapták a telefonjukat, akiknek addig nem jutott eszébe a fotózás. A finálé után mi, a kintiek ugyanúgy tapsoltunk, mint azok, akik a kényelmesnek éppen nem mondható székeken, padokon foglaltak helyet.
Akkor határoztam el, hogy erőt veszek magamon, és elmegyek a szombati előadásra. Begyűjtöttem a nővéremet, és több száz nézőhöz hasonlóan mi is gyalog indultunk a belváros felé, így aztán volt alkalmam hallani megoszló véleményeket. De a művészet már csak ilyen: van, akinek tetszik, és van, akinek nem. Tény, hogy még az Oktogonnál is ért utol a finálét dúdoló fiatal pár, de olyannal is találkoztam, aki egyenesen a rendezőtől szerette volna visszakövetelni a pénzét, és voltak simán fanyalgók, akiknél elmaradt a katarzis. Szombaton este még nagyobb volt a kerítésen kívüliek tömege, gondolom, híre ment, hogy remekül lehet hallani, és tökéletesen látható ingyen is a kivetítőn az előadás.
Láttam, hallottam, énekeltem, könnyeztem kicsit, tapsoltam. Hazagyalogoltam. Dúdolva, hogy „szállj, szállj, sólyom szárnyán”. És gyorsan összefoglalom.
Ami jó volt: a zene, a szöveg, az „élő” történelemóra, az érzés, hogy igenis jó magyarnak lenni, jó ehhez a nemzethez tartozni, értékes része vagyunk Európának. Ami nem volt jó: a nyaknyújtogatás, -tekergetés, a bosszúság, hogy nem lehet rálátni, tulajdonképpen sehonnan sem lehet látni az egész produkciót „élőben”.
Ami még jó volt: az igényesen összeállított és kivitelezett szövegkönyv. Történelmünk áttekintése a honfoglalástól a rendszerváltozásig. Méltó emlékezés a fontos eseményekre, köztük az 1956-os forradalomra.
És stílusos volt, ám egyben igen-igen mély üzenetet is továbbított a zárszó, a fináléban elhangzó dal utolsó két sora: „Ha nincs hely, ahol élj, / Indulj hazafelé”.