– Mit jelent önöknek a Kossuth rádiónál dolgozni, mennyire fontos állomás ez a pályájukon?
Ujhelyi Zoltán: A rádiózás nálam alapélmény, már kisgyerek koromban megfogott a beszélő „varázsszem”. Annak idején a Falurádió szerkesztőségében kezdtem Perjés Klára mellett, aki befogadott, bátorított, évekig tanított a riporterkedésre. És itt most nem valami papírízű kommunikációelméletre gondolok, hanem arra, amitől valóban személyessé, észrevehetővé, hallgathatóvá válik egy beszélgetés. Kláritól kaptam „kulcsot” a beszélgetőtársakhoz, tőle tanultam a szerkesztést, a dramaturgiát, másik mentoromtól, Jónás Istvántól pedig azt, hogyan építkezik a műsorfolyam, a riporttól a sávon át egészen a programig. Két mester, egy tanonc – ez olyan szerencse, ami csak keveseknek adatik meg, s jórészt ennek köszönhető, hogy a riporterkedéstől a vezérigazgató-helyettesi posztig tucatnyi területen dolgoztam, s hogy a rádió minden nagyobb műhelyében megfordultam. Huszonhárom éve vagyok rádiós, úgyhogy ha holnaptól valami egészen mással foglalkoznék is, ez lenne – maradna – a legfontosabb állomás a pályámon.
Nagy Katalin: Nekem a Magyar Rádió volt az első munkahelyem, miután lediplomáztam az ELTE Bölcsészettudományi Karán, pontosabban már harmadéves koromtól kezdve készítettem montázsokat, riportokat a rádió különféle műsoraiba. Iskola volt, aztán munkahely lett. Olyan munkahely, ahová szeret bemenni az ember. 2006-ban mentem el a Hír TV-hez, aztán visszatértem 2015-ben. Látják, milyen hűséges vagyok?
Kakuk L. Tamás: Kossuth rádió, Budapest… Azt hiszem, ebben minden benne van. Aki messze földön rövidebb-hosszabb távollét közben hallja ezt a köszöntőmondatot, megérti, megérzi ezt. A rádió szerepe a sorsfordító időkben, a szakmai példaképül választható elődök – akik közül Bőzsöny Ferenc éppen most távozott közülünk – mind büszkeséggel és az elhivatottság érzésével töltheti el azt, aki a mikrofon mögött megszólal.
– Mennyire egyéni és mennyire csapatmunka a rádiózás, miben tudják segíteni egymást?
K. L. T.: Csapatmunka a rádiózás, mégpedig a javából: érzékeny, koncentrált és fegyelmezett munka. Hiszen a rádióban mindig szólnia kell valaminek, ha csönd van, az hibát, bajt jelent. Szemben a televízióval, ahol a kép megmagyarázhatja a pár másodperces némaságot, az a rádióban kínosan hosszú csönd.
U. Z.: Ez így van, a rádiózás csapatmunka, tucatnyi olyan szereplővel, akiket talán soha nem hall a hallgató. A technikusok kulcsemberek a hangminőségben, a lebonyolításban, a szerkesztő a tartalomban, s akkor még nem beszéltünk a kutatásról, tervezésről, magáról az adásfolyamról, amit ha rosszul épít fel a programingért felelős csapat, a legjobb produkció is észrevehetetlenné válik. Sok jó ember jó helyen – ez a jó rádió alapja.
N. K.: Ráadásul most sokkal több élő beszélgetés van a műsorban, mint régen. A frissességet és az egyidejűséget szolgálja ez a koncepció. Ez több felkészülést és nagyobb koncentrációt igényel mind a szerkesztőktől, mind a műsorvezetőktől. Az elektronikus újságírásban a műsorvezető van a kirakatban, de a szerkesztő a kirakatrendező. Három szerkesztő és három műsorvezető viszi a heti programot. Jól összedolgozunk.
– A Jó reggelt, Magyarország! mitől más, mint más rádiók reggeli műsora? Miért érdemes hallgatni?
K. L. T.: Meglátásom szerint a rádiós műfajok között különösen nagy jelentősége van a reggeli műsoroknak. Hiszen az ébredés hangulata olykor átlebeg az egész napon: a fények, a hangok, az első egymásnak mondott szó… Majd a kávé, tea illata mellett az első kérdés: vajon mi történt vagy éppen történik itthon és a nagyvilágban? Erre keressük a választ szerkesztő kollégáimmal – Törőcsik Zsolttal, Papp Jánossal, Marksz Andrással – hétfőtől péntekig minden reggel. Hitem szerint tesszük ezt a nemes szolgálatból fakadó bátorsággal, ám tisztelettel és udvariasan. Mert reggel bekopogni bárhová, és az ébredőket köszönteni másképpen nem szabad.
U. Z.: A műsor sikerét valószínűleg az is alátámasztja, hogy a Jó reggelt, Magyarország! a leghallgatottabb reggeli rádiós hírműsor, ez önmagában súlyt ad, ezt azonban tovább növeli az, hogy a műsor rendszeres vendégei az ország meghatározó politikai, közéleti személyiségei. És itt a vendéget szó szerint értem, itt ugyanis, ahogy korábban Nagy Katalin is említette, nem telefoninterjúk készülnek, hanem be is jönnek a megszólalók. Ez amellett, hogy pozicionálja a műsort, a hangzásvilágon is sokat javít.
– Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat, amióta a Jó reggelt, Magyarország! műsorában dolgoznak?
U. Z.: A Jó reggelt, Magyarország! szeptemberben indult, új a stúdiónk is, úgyhogy a legendás történetek még ezután jönnek. Az emlékezetes pillanatok egyébként nálam többnyire épp az emlékezettel kapcsolatosak, legutóbb például mondat közben, bemutatás előtt felejtettem el a hírolvasó Beslin Bettina nevét. A Beslin megvolt, de valamiért a Renáta ugrott be, no és a testvére, Anita neve, aki szintén nálunk dolgozik. Ezt aztán egybegyúrtam, és úgy mutattam be, hogy Beslin Benáta. Kibírta, nem nevette szét a híreket, csak nekem volt nehéz utána megszólalnom.
N. K.: Én annyit tennék ehhez hozzá, hogy sok emlékezetes pillanatot fel tudnék sorolni, de az, hogy a hallgatóknak, nézőknek melyik volt izgalmas, úgysem ezen múlik. A tisztességes munkavégzés során az ember saját, jó esetben magas mércéjének akar megfelelni. Minden más hiúság.