A kisfiú ijedten szorította édesanyja kezét, és legszívesebben a szoknyája mögé bújt volna.
Anyja nevetve mondta:
– Ugyan már, kis butus! – majd az orvos felé fordult: – Tudja, nem mindig ilyen félénk ám! Sőt, jókedvű… Kimondottan jókedélyű gyermek, még verekedni is szeret, de leginkább kacagni!
Az orvos – dr. Borsoviczky Aladár – szigorúan és egykedvűen nézett, ami nem volt könnyű egyszerre, de neki ment, mert évtizedek óta gyakorolta. Híres tüdőgyógyász volt, aki külön pénzt kapott az államtól, hogy néha eljárjon vidékre, és megvizsgálja az embereket.
– Mi a panasz? – kérdezte recsegő hangon.
– Tudja, elég sokat köhécsel szegény, az apja attól tart, hogy szárazbetegsége van. Alighanem a szomszédasszony verte meg, szemmel – mondta hunyorítva az anya, hátha ki tud csikarni egy kis kedvességet a doktorból.
– Ugyan, ne beszéljen ostobaságokat, asszonyom! – ripakodott rá az orvos dühösen, mert a hunyorítást nem vette észre, vagyis észrevette, ami még rosszabb. – Na, gyere ide szépen, fiam!
A kisfiú továbbra is vonakodott, anyja azonban gyöngéden odalökdöste az orvos elé.
– Vegye már le a ruháját! – mérgelődött az orvos, és megütögette tenyerén a sztetoszkópját.
Az asszony levetkőztette a kicsi, sovány, de szép, nagy szemű gyermeket.
– Na, ideállj, te gyermek – mondta az orvos, és a kecses ívben meghajló bordákat látva kicsit megenyhült a hangja. – Amikor azt mondom, sóhajts, sóhajtsál szépen! – és azzal elkezdett a hátán hallgatózni. – Most sóhajtasz! – mondta aztán.
Az asszony bátorítóan megismételte:
– Sóhajts ügyesen!
A kisfiú csodálkozva nézett az édesanyjára:
– Azt hogy kell? – kérdezte ijedten.
Az orvos megbotránkozva emelte fel a fejét:
– Mi van? Ez a gyermek nem tud sóhajtani?! – kérdezte inkább csodálkozva, mint dühösen.
– Ööö… Hát úgy tűnik… Őszintén szólva eddig még nem sokat sóhajtozott – mondta zavartan az asszony, aki maga is meglepődött fia furcsa kérdésén. – Mint mondtam… Nagyon vidám kisgyerek – zavarodott össze még inkább –, és hát nemigen volt oka eddig sóhajtozásra…
– Mit beszél, maga ostoba asszony?! – csattant fel az orvos. – Mi az, hogy nem tud sóhajtani? Miket beszél itt összevissza? Sóhajtani mindenki tud, ez egy… Egy… Egy fiziológiai szükséglet!
Az asszony lázasan gondolkodott: hallotta már sóhajtani valaha a fiát? De akárhogy törte a fejét, nem tudott visszaemlékezni egyetlen alkalomra sem, amikor búbánatosnak látta volna. Hacsak azon a tavalyi karácsonyi istentiszteleten nem sóhajtott egyet. Vagy az tavalyelőtt volt? Nem, nem, tavaly kellett lennie!
– Igen, tavaly… Nyolcvanháromban, igen, karácsonykor, az istentiszteleten mintha sóhajtott volna egyet a templomban…
– Asszonyom – mondta az orvos halk, sziszegve gyűlölködő hangon –, maga szórakozik velem?! Mi az, hogy mintha sóhajtott volna? És egyet? És mi az, hogy nyolcvanháromban? Maga szerint nem tudom, hányat írunk?!
Az asszony zavartan és egyre dühösebben nézett a fiára.
– Sóhajtsál már egyet! – szólt rá végül ingerülten. – Látod, a doktor bácsi is azt szeretné!
– De nem tudok, édesanyám, nem tudom, hogy kell! – suttogta a kisfiú, és nagy szemei megteltek könnyel.
– Így ni! – mutatta az anyja, és mélyet, esetlent sóhajtott; de a kisfiúnak nem sikerült.
Az orvos is megmutatta, egészen vicces lett, ahogy hájas hasa megfeszült, mikor nagyokat szusszantott. De a kisfiúnak továbbra sem ment. Dr. Borsoviczky Aladár, mint már oly sokszor eddigi karrierje során, hamar elvesztette a türelmét:
– Na, ebből elég! – kiabálta. – Mit gondolnak maguk, egész nap tudok várni?! Mars ki innen!
A kisfiú bőgni kezdett, anyja dühösen rángatta fel rá az inget.
– Az iskoládat! – szidta dühösen. – Ennyire sem vagy képes! Idejöttünk messziről, hogy megvizsgáljon a doktor bácsi, és nem tudsz egyet sóhajtani?
– De én még kisfiú vagyok… – bömbölte a gyermek. – Csak most kezdek élni!
Az orvos türelmetlenül kopogott az asztalon. Az asszony kifelé rángatta a félig felöltöztetett gyermeket:
– Majd megtanulsz sóhajtani! – mondta vészjóslóan. – Majd megtanítalak én sóhajtani! Vagy ha én nem, majd megtanít az élet! – és azzal kiviharzott, ölében a gyermekkel.
Gyalog indultak haza, és mindketten sírtak. De az egyik utcában megláttak egy hatalmas, felnyergelt lovat: ide-oda kapkodta a fejét, és körbeszaladgált, mintha a gazdáját keresné.
– Nézze, édesanyám, egy ló! – kiabált a kisfiú, és már nevetett is.
– Látom… – dohogott az asszony, még mindig mérgesen.
– Mit csinál itt? Nézze, édesanyám, eszi a havat!
– Biztosan eltévedt… – mondta az asszony, és lassan megenyhült.
Messzire elhaladtak, de az ügetését még mindig hallották. Jókedvűen lépkedtek hazafelé.
– Édesanyám, nem fütyül nekem valamit? – kérdezte a kisfiú, mert félt kicsit, és tudta, hogy ha az édesanyja fütyörészik, nem történhet semmi baj. (Csak hátranézni nem szabad! De csitt!)
– Gyere, fütyüljünk együtt! – biztatta jókedvűen az asszony.
– Én nem fütyülök! – mondta dacosan a kisfiú, és nagyot csapott a combjára.
– Na és miért nem? Talán azt sem tudsz? – kérdezte évődve az anyja.
– De tudok! – kiáltotta a kisfiú mérgesen. – Csak… – mondta halkan –, csak félek.
– Mitől, te?
– Hogy elfogy a füttyöm…
Az asszony egy pillanatra megállt, aztán nevetni kezdett, de annyira, hogy kétrét hajlott. A kisfiú ijedten nézte, de mikor látta, hogy anyja nevetése nem csillapodik, ő is kacagni kezdett. Egészen hazáig nevettek, fel-felbuggyanó, szűnni nem akaró jókedvvel.
Később, mikor a kisfiú felnőtt, és az élet megverte sok búval (s kevés vigalommal), már nem nevetett, csak sóhajtozott. Néha visszagondolt erre a hazafelé vezető útra, és savanyú mosolyra húzta a száját. Töltött még bort, felhajtotta, s körbenézett a kocsmában üldögélő piszkos, gatyás, bamba ivócimborákon. Aztán nagyot sóhajtva káromkodott. Vagy fütyörészett.