A Panteon – a Székely Nemzeti Múzeum képzőművészeti gyűjteménye című tárlat szakítani próbál a székelységet skanzenekben láttató előítéletekkel, ezért modernebb műveket hoztak el Budapestre, hogy egy másfajta Erdély-képet mutassanak be az itteni közönségnek. Ám hiába a stílusbeli modernség, a székely festők műveikben ugyanazokat a témákat festik meg, mint klasszikusabb elődeik: a székely embert, a sorsát, a székely tájat, a székely nép létmetaforáit – némelyiken a régi derűt megidézve vagy a diktatúra lélekölő mivolta ellen emelve szót.
Jelen van a sokak által ismert és kedvelt zsögödi Nagy Imre, a második nagybányai nemzedék jeles alkotója, Ziffer Sándor vagy az erdélyi avantgárd nagymestere, Mattis Teutsch János, de Szervátiusz Jenő szobrászművész és a Szilágyi Domokost az Öregek könyvére megihlető grafikasorozat készítője, Plugor Sándor grafikus is, csakhogy most nem a grafikáit állították ki, hanem az egyik fő művét, a Helytállás című festményt. De szép számmal kaptak helyet olyan művészek is, akikről a történelem viharai miatt keveset vagy semmit sem tudnak az anyaországban, ilyen Baász Imre grafikus, Jecza Péter vagy Korondi Jenő szobrászok.
A Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) az egyik legjelentősebb határon túli magyar közgyűjtemény, amely ma is folyamatosan gyűjti a székely műalkotásokat. Vargha Mihály szobrászművész, akadémikus, az SZNM igazgatója megnyitóbeszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a múzeumba a műalkotások főleg a környékről kerülnek be, amelyek tükrözik a székelyföldi és tágabb értelemben erdélyi polgárság érzékenységét és igényességét. A Panteon kiállítás anyaga a gyűjtemény progresszív vonulatát igyekszik bemutatni úgy, hogy abban „transzszilván”, azaz szász és román festők művei is szerepelnek.
Vargha Mihály a megnyitóbeszédében megemlítette, hogy bármelyik műről hosszan és szívesen tudna beszélni, ezért megragadtuk az alkalmat, hogy mutasson be nekünk legalább két figyelemre méltó alkotást, amely jól összefoglalja a kiállítás lényegét. Hosszas latolgatás után végül Plugor Sándor Helytállás című festménye előtt álltunk meg. A vásznon zöld, piros, sárga töredezett síkok, egy szikár arcú székely ember és megriadt lova látható.
– Olyan, mintha égne minden! Bátorság kellett ahhoz, hogy a hetvenes-nyolcvanas években, a kommunizmus béketábor-hangulatában ilyet fessen valaki, egy szinte lángoló, apokaliptikus fényű, felforgató művet – mondja az igazgató. Akkoriban, a kommunizmus egyre erősebb szorításában nagyon nehéz volt úgy beszélni nemzetről és helytállásról, hogy az ne legyen gyanús, és akkor Plugor Sándornak volt bátorsága egy ilyen székely embert a lovával együtt ábrázolni, megtöredezett síkokban, megtöredezett háttérben.
– Ma az ember elsétál mellette, és azt mondja, hogy hát igen, egy szép kép. Akkor viszont nagyon erős jelzésértéke volt. Akik nem értettek egyet a rendszerrel, azok az ilyen művek előtt kacsintottak össze. Akkoriban az allegória nyelvén, rejtett motívumhasználattal adták tudtunkra a művészek, hogy ébren vannak, és nem hódoltak be az embertelen rendszernek. ,,Tudjátok, hogy dolgozunk és harcolunk” – ezt üzenték – fejtette ki Vargha Mihály.
Kosztándi Jenő festőművész komor, sötét Zúzmara című festményéhez mentünk át. A téli fagyban, alkonyatban álló magas tetejű házak mozdulatlanságát belülről nagy erők feszítik. Ez a festmény a Helytállással szinte egy időben készült.
– Ez nem a kommunizmus nyílt kritikája, hiszen börtönt kockáztatott volna a művész, de mégis el tudta mondani, és lelket tudott önteni az emberekbe, hogy nincs kilátástalanság. Ezeknek a zsindelytetős falusi házaknak a hegyes háromszögei tulajdonképpen egyfajta dinamikát fejeznek ki, hiába komorak a színek, hiába a mozdulatlanság, vannak dinamikus formák. Annak, aki tudott ebből olvasni, reményt és megbékélést adott, azt üzente, hogy lesz majd jobb idő is – zárta tárlatvezetését az igazgató.