Egészen mellbevágó kötettel lepte meg az olvasóközönséget Horkay Hörcher Ferenc az Orpheusz Kiadó jóvoltából.A szelídek városa című verseskönyv annyira erős és jó értelemben véve gyomorszájon vágó, hogy több helyen az Oravecz Imre Távozó fa című kötete okozta élményhez hasonlítható mindaz, amit az olvasó érez; márpedig az a kötet nem véletlenül etalon, legalábbis számomra.
Bár a könyv alakja és mérete kissé fura, és nem verseskötethez illik elsősorban, továbbá egyszer szerepel benne a „pipihús” szó (ráadásul nem ironikus értelemben, hanem… au naturel), amire nincs sem értelmes magyarázat, sem bocsánat, de minden egyéb szempontból kiváló kötet született.
A verseket nyolc ciklusba osztotta a szerkesztői találékonyság, és bár ez elsőre soknak tűnik, egyáltalán nem az: mindegyik ciklusnak külön élete és saját hangja van (az első kettő például tulajdonképpen apró, felkavaró és erőteljes családi „novellákat” tartalmaz verssé tördelve), de mindegyiküket belengi a szerző nagyon hamar megszokható, összetéveszthetetlen, érett, nyugodt, szinte professzoros hangja, amelyet olykor persze – a leginkább szükséges pillanatokban – felizzít a szenvedély, hogy aztán visszatérjen oda, ahonnan elindult, és folytassa a komoly hangú, tárgyilagos, mégis az empátiával bíró olvasói szívben tőröket jótékonyan megforgató versmondást.
Igen, ezeket a verseket hallani lehet, noha csak egy kis részük íródott klasszikus formában – mégis ott van, hallatszik a versmondó ember (a szerző volna?) mormogása vagy inkább visszafogott beszéde.Mint írtam, az első két ciklus, amely a család történetét veszi át, illetve az édesanya öregségével és betegségével foglalkozik, olyan mélyre hatol a befogadói horizontban, hogy utána tulajdonképpen bármi jöhetne – de nem bármi jön, hanem magas minőség továbbra is.
A szerző, vagyis hát a lírai alany minden jel szerint teljes mértékben lemondott arról, hogy bármit is megszépítsen, hogy az esendőséget, amely minden emberben ott lapul, takargatni próbálja – és alighanem ez a kendőzetlen őszinteség adja a kötet semmihez nem fogható varázsát és szinte tragikus súlyát. Bizonyára nem könnyű leírni ilyet (az Anyai ág című versben): „Vagy mi lettünk hűtlenek a családi tízparancsolathoz? / Válás, érthetetlen halál, ideggyengeség, korai rák / kísérte nemzedékünk útját. Rajtunk is múlik / a költői kérdés szabatos megválaszolása: mit jelent / majd a mi gyerekeinknek az idejétmúlt szó: család?” Vagy a szintén az első ciklusban helyet kapó, A rendszerváltás családi fényképei című vers első szakaszát, 1989 alcímmel: „Oxfordot járt fiatal tanár, álltam / a Hősök terén Nagy Imre temetésén, / míg feleségem a panelház hetedik emeletén / sírva szoptatta pár napos első fiunkat. / Aztán egy héttel később a tévében bámultuk / a volt első titkár ravatala előtt kígyózó sort, / már ekkor két Magyarország egymás mellett.”Vagy ott van az Ötven plusz című vers, amelyet helyhiány miatt sajnos nem tudok idézni (de mindenkit arra biztatok, szerezze be a könyvet és olvassa el), amelyik a gyerekek kirepülése után otthonmaradó középkorú pár sivár hétköznapjairól szól, és olyan, hogy leviszi az ember fejét…
Valójában nem tudtam rájönni, miért kavar fel ennyire ez a költészet, ami nem vall profizmusra versolvasási téren, de hát nem is verseny ez, ahol csak profik indulhatnak, meg nem biztos, hogy ki kell – vagy éppenséggel ki lehet – mondani mindent. Őszinte, emberi, míves, nyugodt, tudós, komoly, finoman erotikus, bravúros: olyan igazi, jó költészet – írhatnám, de ezek csak szavak. Az a lényeg, hogy együtt az egész szeretettel összerakott könyv hihetetlen módon működik, nincs benne egyetlen üresjárat sem, semmi kattogás, csak finoman egymásba simuló, okos és pontos sorfogaskerekek.
„A fogán méretes luk tátong, / felrobbant bomba tölcsére, / az időmúlás negatív gyümölcse. / A foggyökéren pedig ciszta lóg, / a szuvas fog inverze. // Ahányszor a tű eléri az ideget, / rándul egyet a lába. / A hirtelen fájdalom nem vár / tudati parancsra, támad. / A test pedig végzi funkcióit.” (Búcsú) És még egy velős, magvas megállapítás az együtt- és különlét kérdéseit is boncolgató Kincses Adria című versből, amelyet ugyan sokan mondtak már, de ebben a versvilágban valahogy nagyobbat döndül, mint bárhol máshol: „A szerelem kínjai fájdalmasabbak a testi panaszoknál, / és gyógyír sincs rájuk.” Menjenek békével: olvasni.
Horkay Hörcher Ferenc: A szelídek városa. Guttenberg Pál Népfőiskola–Orpheusz Kiadó, Budapest, 2018