Eszünkbe juthatnak legendás füzetek, mint a 300 vagy a Sin City – ám előbbi képileg általánosabban fogalmaz, utóbbi pedig jóval avantgárdabb és extrémebb a Királyok és kereszteknél.
Levi és Sinonimo művét egy kisiskolás gyermek is bátran forgathatja, ha szülei józanul belátják: bármelyik mozgóképes reklám ezerszer károsabb annál a látványnál, hogy egy varég testőr levágja a csalárd besenyő ujjait. Mondom, Levi és Sinonimo magyar középkora sötét.
A fordulatok a kard vagy az ököl erején, becsületen vagy becstelenségen múlnak, de becsületes és becstelen hősnek ugyanolyan olcsó az élete. Kard által vész, aki kardot ragad – aki nem ragad kardot, az meg úgy vész el, mint anyámasszony katonája. Az Úr 995. esztendejében a Kárpát-medence véres, kegyetlen, brutális hely, ahol emberélet nem számít, de erő, erény és adott szó igen.
Humorról: Orseolo Péter, a magyarok oldalán harcoló, száműzött velencei nemes Imre herceggel kötözködik csata előtt, mondván, nem lovaghoz méltó dolog távolról nyilazni az ellent. Imre herceg (I. Szent István fia, szintén szent) válasza: „Lehet, nem méltó egy lovaghoz… De majd a túlélőkkel egyenként megbeszéljük”.
Nyilvánvaló, hogy ilyen mondat ebben a formában nemigen hangozhatott el az Ómagyar Mária-siralom nyelvi idejében, cserébe iszonyú vagány, menő vagy ahogy a divatozó poszttinédzserek mondják, cool.
A képregény műfaja eleve nem ad lehetőséget irodalmi bőbeszédűségre, a szövegek a korlátokon belül mégis becsületesen veretesek – a történelmi-fikciós karakterek tökéletes, történelmi-fikciós súlyú mondatokat mondanak.
Hogy Szent Imre hercegünk így, ilyen taktikával vezette-e az apja által rábízott sereget, hogy a besenyők árulók voltak-e, hogy a magyar királyi család varég (viking) testőrsége tényleg ennyire vérszomjas volt-e, és tényleg így föstött-e a korabeli Wienne (a mai Bécs) falucska alatti csata, arról történészileg lehet vitatkozni. Mindenesetre így is lehetett volna. A mű fikciója nem cáfol semmilyen ismert tényt, amit állít, kellő játékossággal állítja.
Az ábrázolás első osztályú, igényes, fantáziadús, gyönyörű. A tipográfia jólesik a szemnek, a szövegbuborékok beosztása jó. A bevezetők, a latin fejezetcímek, a kötet végén a karakterportrék el vannak találva. Érdekes, hogy az arcokon soknak hat a vonal, gesztus, árnyék, és éppen ez a sok, mély, sűrű vonás ad minden képkockának mélységet, erőt, drámaiságot.
Elöl a vésetszerű tus noirja, hátul akvarelles, sejtelmes fátyol. A legszebb és legegységesebb kompozíciókat még a történet csúcspontját jelentő csata előtt találjuk, amikor a Német-római Birodalom örököse eltéved a Duna menti mocsarakban.
A portrékban látok némi esetlenséget, ami viszont jó, az annyira jó, hogy minden megbocsáttatik – amikor Imre herceg az ősi vértezetű magyarok és nyugati mintára fegyverzett olaszok élén csatába lovagol lobogó hajjal, az minden folkmetál-rajongó tinilány álma.
A „szőke herceg fehér lovon” toposzkarakterének ilyen egészségesen szarkasztikus ábrázolása (Imre herceget közelebbről is megismerjük később) ritka és dicsérendő mesélői fogás, a legnagyobbak – Karinthy, Rejtő – csinálták ilyen szépen.
És azok a csatajelenetek! Azok a lovasrohamok! Akit csak felszínesen érdekel a hadtörténet, az is látja, milyen szeretettel és változatosan vannak megfogalmazva a karvértek, sisakdíszek, bőrvértek, láncingek, fibulák, kantárok. Nincs önismétlés, a korabeli viseletek komor, egyszerű pompája és méltósága minden részletében ragyog.
Ez a képregény nem füzetke, hanem könyv. Album. Kőkemény, kompromisszummentes szépirodalom és képzőművészet. És történelem.
Tisztelet az alkotóknak: Levinek, azaz Német Leventének, a grafikusnak és tervezőnek és Sinonimónak, azaz Mészáros Jánosnak, a krónikásnak.
Levi, Sinonimo: Királyok és keresztek – Képes krónikák, Voluntas Tua, Enter Studio ’98, 2017.