Mindennek megvan az oka. A svéd Szociáldemokrata Párt első hosszú uralmát megteremtő Tage Erlander és Olof Palme miniszterelnök „svéd népotthon” mozgalma kétségtelenül hasznos volt, hiszen három év alatt több mint egymillió összkomfortos, de puritán, viszont alacsony bérű lakást építtetett – elsősorban a munkásrétegeknek. A házak főleg parkosított környezetben létesültek, a környezet pedig díszítést követelt. Teljesen világos, hogy magas művészi szinten nem lehet majdnem tízezer szobrot alkotni, hiszen ennyi szobrásza nem is volt az országnak, a szobrok viszont kellettek.
Ekkor, a hatvanas-hetvenes években, a sorozatban felhúzott bérházak idején züllött le a köztéri szobrok minősége Malmőben is. Általánosítani persze nem lehet, akadnak kivételek, például az egyik malmői híd korlátjára rögzített pisztolyszobor, amelynek csomót kötöttek a csövére, vagy az Oxie városrész főterén látható remek, életnagyságú ökörszobor kiváló mű. Az alkotások többsége viszont sorozatban készült, ráadásul akkoriban az elvárás a szocialista realizmus favorizálása volt, így még a komoly művészek kezei közül is gyatra alkotások kerültek ki.
Sok helyen láthatók a munkás-, munkásnőszobrok, de a tematikus művek sem különbek, például a Jägersro melletti lóversenypályával szemben található, rohanó lovakat ábrázoló szoborcsoport is nagyon gyenge mű, akárcsak a Möllevång piacon látható, mészkőbe vésett munkásallegória. Valami eszement ötletet követve Rosengård negyed házainak tetejéről, illetve vasoszlopokról embereket ábrázoló bronzfigurák lógnak, szerencsére jó magasan, így sokat nem rontanak a városképen.
Aztán a kilencvenes években változott a megrendelők ízlése, ekkor már főleg betonból és alumíniumból készült, formabontó alkotások születtek, sok esetben tökéletesen anyagszerűtlen lángcsóvák, valamint erőltetett nonfiguratív szobrok. Úgy tűnik, hogy az alkotókra erőltetett elvárások alaposan paralizálták a szobrászokat, mert még ma sem tudnak igazán megszabadulni művészi gátlásaiktól.
A remek építészeti alkotások, mint például a Malmö Live hotel- és hangversenyterem-komplexum vagy a jelenleg is épülő „falanszter” városrész, Hyllie architektúrája sokkal nívósabb, mint a területeket díszíteni akaró köztéri szobrok.
A legszörnyűbb – véleményem szerint – egy svéd szobrásznő, Charlotte Gyllenhammar éppen Hylliében elhelyezett, Anya című szörnyetege, egy huszonhat méter átmérőjű kerek medencében hanyatt fekvő női arc, egy tíztonnás bronz vízokádó szobor. Ha az ember ránéz, mindenkinek ugyanaz jut az eszébe, történetesen hogy a hölgy gyomra éppen most könnyebbül meg egy alapos pénteki vodkázás után. Bár a művésznő – ahogy nyilatkozta – ezzel az alkotásával akart tisztelegni szegény édesanyja emléke előtt, és a svédek a „szakértő” média áldásos befolyása következtében megértően bólogatnak, nincs olyan külföldi turista, aki ne törne ki hangos röhögésben, amikor meglátja a szobrot.
Valószínűleg nem kacagnának ilyen önfeledten, ha az ő lakhelyükön pancsolt volna el az önkormányzat 75 millió svéd koronát, azaz csaknem 2,5 milliárd forintot egy ilyen ízlésromboló izére.