Augustus császárnak vér- és vasedzette élete volt: ádázan küzdött a hatalomért az ármánykodással teli politikában, amikor az emberek megvetették egymást és rezzenéstelen arccal színlelték az imádatot. De volt még hűség és egyéb római erények, ezekért harcoltak. Az eredmény: a híres pax romana, az aranykor, amelyet azóta is sóvárognak minden történelmi korban. Az Augustus 1973-ban elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award), hiszen érdekesen alkotja meg a császár portréját: úgy, ahogyan mások látják.
Mindenesetre ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai, a képzelet termékei – írja a szerző az előszóban. És mondhatnánk: végre egy író, aki nem kérkedik azzal, hány örökre elveszett órát áldozott a történeti kutatásokra, hogy véletlenül se éktelenkedjen a szövegében egy olyan tárgy vagy szó, amelyik abban a korban még nem létezett vagy nem úgy használták! S ez nem felbujtás tárgyi vagy önkéntes tévedésre, hanem a képzelet használatának merészségére. A történelmi regény elsősorban regény, s a képzeletbeliről szól.
Engem sokszor zavar a túlzott hitelességkultusz, azt inkább a történelmi munkáktól kell elvárni.
Persze ez nem azt jelenti, hogy el kell rugaszkodni a kortól és lelkületétől. John Williams olyan hihetetlen módon utánozza a kimért, klasszikus római prózát, hogy öröm olvasni. Aki olvasta a Stonert, a szikáran római mondatokban felismeri a szerző személyiségét. Szenvedélyes és nagyon szenvtelen módon is tud írni, Marcus Aurelius levelei a legemberibbek, telis-tele csipkelődéssel és el nem titkolt megvetéssel a fiatal Augustus iránt, amikor egyszer felkiált: „Esküszöm az isteneknek, ha a végrendeletet nem a Vesta-szüzek templomában veszik kézhez és iktatják, vállalom a kockázatot, és én magam írom át” – írja dühösen Julius Caesar végrendeletéről.
Ráadásul a szerző zseniális ötlete az, hogy csak mások visszaemlékezéseiből és levelezéséből ismerjük meg Augustust, ebből bontakozik ki a portréja, és ezt már az elején, egy neki tulajdonított mondatból megtudjuk, hogy miért. Amikor megkérik a császárt, hogy segítsen pár történeti tényt feleleveníteni, elutasítja és így szól: „Nem… a császárok emlékezete valószínűleg még a költőknél és a történetíróknál is jobban hajlik a hazugságra.” Úgy látjuk Augustus császár életét, ahogyan másoknak eljátszotta, tehát az önképét, ahogyan ő szerette volna láttatni magát.
A szerző azt írja, hogy egy híres római történetíró állítólag kijelentette: ha egy mondat jó hangzása múlik rajta, nála bizony Pompeius a pharsalusi csatát is megnyerte volna. Ám utána szabadkozik, hogy ő ekkora szabadságot nem engedett meg, de a könyv egyes ténybeli tévedései szándékosak. A dokumentumok, amelyekből a regény összeáll, a képzeletének termékei, egy-két kivételtől eltekintve átalakított pár mondatot Cicero levelezéséből, rövid részleteket ollózott az Augustus cselekedeteiből, és Livius Róma történetének egyik elveszett könyvéből is beemelt egy-két töredéket.
Többek között Salvidienus Rufus naplójegyzeteiből, Marcus Agrippa emlékirataiból, Cicero, Marcus Aurelius és Kleopátra leveleiből épül fel a regény. A vezérfonal Gaius Cilnius Maecenas Titus Liviusnak címzett válaszlevelei, aki történeti munkájához kér adatokat.
Egy 1985-ös interjúban megkérdezték Williamstől, hogy az irodalomnak szórakoztatónak kell-e lennie, amire ő kurtán úgy válaszolt: „Természetesen. Istenem, hülyeség öröm nélkül olvasni!”
Olvassuk hát örömmel.
John Williams: Augustus, Park Kiadó, 2016