– Miért érdemes hét évvel a halála után is emlékezni Deák Lászlóra?
– Akik ismerték Deák Lászlót, azok szerették is, mert őt nem lehetett nem szeretni. Szelíd derűjével, sztoikus nyugalmával, másokra szánt figyelmével, beszélgetőkedvével olyan légkört tudott maga köré teremteni, ami alapvetően hiányzik kapcsolatainkból. Kevés olyan költőnk van, akinek élményvilága ennyire a hétköznapokból táplálkozik, s aki ezt Marcus Aurelius-i fegyelemmel képes átszűrni léttapasztalatán, olyan költészetet hozva létre, amely tiszta, összetéveszthetetlen hangon mondja ki küldetését: „…hogy felhágj valahára a teljes bizonytalanság ormára, / honnan ellátsz, fagyos légen át, a szent sírhelyig.” Ha életművére nem figyelnénk, magunkat semmiznénk ki.
– Miről szól a posztumusz regény és kik mutatják be?
– A Repkény – mint ahogy Kemsei István fogalmaz a kötet utószavában – önéletrajzi regény, szorosan vett önéletrajz nélkül, melyet Deák a súlyos betegsége alatt kezdett el írni, s amelyben fikció és valóság bravúrosan keveredik az emlékezetmorzsákkal. Én hozzátenném azt is, hogy valamiképpen nemzedékregény is. Éppen ezért barátai, Kecskeméti Kálmán festőművész és Kemsei István emlékeznek rá és mutatják be a könyvet.
– A Deák-korszakban, 1990 és 2009 között háromszáz könyvet adott ki a Magvetőből kivált Orpheusz. Milyen kihívás volt ezt az örökséget továbbvinni?
– Az Orpheusz Kiadó küldetése a kortárs hazai és külföldi költészet megjelentetése volt, ami alapvető fontosságú irodalmi életünkben, ugyanakkor nem piacképes vállalkozás. Még 2007-ben készítettem Lacival egy hosszú beszélgetést, s akkor azt mondta, hogy kiadhatna akár szakácskönyveket is, mégsem teszi, mert szerinte fontos, hogy az ember ragaszkodjon ahhoz, amit jónak gondol. Főleg, ha már beleölte magát, s mellette áll egész pályájával, nincs értelme változtatni. Kifejtette, hogy egy magára valamit is adó országban nincs semmi különös abban, ha például a harangozók összejönnek, egyesületet alapítanak, és a harangozást gyakorolják, majd külföldre mennek tapasztalatot cserélni. A költészet is ehhez hasonló, de talán abban mégis több, hogy egy egész világot hordoz magában. Egyfajta gazdagodás lehetőségét, amit nem lehet olyan könnyen megosztani, csak nyilvánvalóan azokkal, akik hasonló jártassággal rendelkeznek benne. Így könnyen megérthető, hogy miért nem jelentetett meg sikerkönyveket, s az Orpheusznak miért nem ez a profilja. Betegsége súlyosbodásával egyre nehezebb anyagi helyzetbe került a kiadó is, s a halála után felmerült a kérdés, hogy mi legyen vele. Akkor többen úgy gondoltuk, hogy kár volna veszni hagyni ezt a szellemi örökséget. Így lett az írószövetség kiadója; azóta én vezetem. 2013-ig nem folyhatott érdemi kiadói munka, évi egy-két cím jelent meg, hiszen sokáig tartott a stabilizáció folyamata. Azóta évi tizenöt-húsz címmel jelenünk meg. Megtartva Deák László eredeti kiadói szándékát, elsősorban kortárs hazai és határon túli, valamint külföldi szerzőket jelentetünk meg, s a vezetésem alatt ez kiegészült irodalomtörténeti, irodalomértelmező könyvekkel, valamint kortárs külföldi filozófusok munkáival.
– A napokban zajlik egy irodalmi tábor a közreműködésével Balassagyarmaton. Milyen céllal és kiknek rendezték?
– Meggyőződésem, hogy a kiadónak nem csupán könyveket kell megjelentetnie, hanem aktívan részt kell vennie az olvasás népszerűsítésében is. Ezen a héten zajlik Balassagyarmaton az Orpheusz olvasótábor, ahová hazai és határon túli fiatalok érkeztek, többen a Kárpát-medencei Tehetséggondozó ösztöndíjasai. Mikszáthot és Madáchot fedezzük fel együtt, az ’56-os évforduló kapcsán pedig a füveskertiek költészetét.
– Az írószövetség a történelmi tradíciók miatt kiemelt szereplője az ’56-os ünnepségeknek. A szakmai szervezet titkáraként, elnökségi tagjaként mit emelne ki a programokból?
– Túl vagyunk egy sikeres vers-színházi premieren és egy szavalóversenyen. Szerdán nyílt meg a kerítéskiállításunk, nagy érdeklődés közepette: aki elsétál a Bajza utcai nevezetes székház előtt, megtekintheti. De Lezsák Sándor kezdeményezésére szervezünk nemzetközi konferenciát is a Parlamentben október 29-én, melynek fő célja az írók és a közép-európai írószervezetek 1956-os szerepének megértése. Egy későbbi írószövetségi tanácskozás pedig az írók szerepét és a megtorlás időszakát vizsgálja. Lesz fényfestés és flashmob éppúgy, mint rendhagyó irodalomórák. Magam pedig hosszú beszélgetésekben faggattam mindazokat az írókat 1956-ról, akik részt vettek a forradalomban, és még közöttünk vannak. Nagy munka ez, ám a hiánypótló interjúkötetet szeretnénk mielőbb megjelentetni.