A pécsi Zeneszüret fesztivált 2011-ben hívták életre, és mára a régión túl is eseményszámba megy ez a remekül időzített, nívós kulturális rendezvény. A kivételes komolyzenei koncertek mellett a szervező Filharmónia Magyarország hangulatos kísérőprogramokat vonultatott fel ebben az évben is szeptember 27. és október 2. között. A társművészetek közül ez alkalommal a tánc kapott kiemelt szerepet, egy időben nyílt meg a Zeneszüret és a X. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó. A másik különlegesség pedig az volt, hogy a már ismert terek mellett rendhagyó helyszíneken – lépcsőkön, piacokon, a botanikus kertben – is kényeztették a helybéliek és a Pécsre látogatók szemét és fülét.
A Pécsi Egyházmegye társrendezőként vett részt, a bazilika varázslatos hangszerét, a négymanuálos, 6101 síppal rendelkező orgonát a fesztivál második napján a Liszt-, Prima- és Gramofon-díjas Fassang László szólaltatta meg, de ugyanaznap volt a Jelenkor folyóirat estje is, amelyen a zene, a tánc és az irodalom hármas egységének motívumát elemezték.
Számomra a legkiemelkedőbb élményt a harmadik nap este a Londoni Filharmonikus Zenekar adta. Ez az első Nyugat-Európából jövő szimfonikus zenekar, amelyik Pécsett fellépett eddig. A világ zenei élvonalába tartozó, 1932-ben alapított együttest 2007 óta Vladimir Jurowski vezeti, most is ő dirigálta Anton Bruckner egyik nagyszabású alkotását és a két Mendelssohn-darabot. Ismerős művek meghallgatásának újabb és újabb zenekarok előadásában megvan az előnye és a hátránya is. Mivel Mendelssohn Hebridák-nyitányát kislány korom óta számtalanszor hallottam, s mivel olyan környezetben nőttem fel, ahol megtanultam „látni” a zenét, nem éreztem úgy, hogy a londoniak érdeme az, hogy a szemem előtt megjelent a napfényben fürdő skót barlang, majd az eget nyaldosták a tenger viharos hullámai. Viszont amikor az e-moll hegedűverseny szólóinak eljátszására bevonult Baráti Kristóf jellegzetes hangszertartásával (a Kossuth-díjas hegedűművész kinyújtott karral, olyan tisztelettel viszi maga előtt a Stradivariját, hogy azonnal megérezzük, az sokkal több, mint egy eszköz), majd elkezdett játszani, nyilvánvalóvá lett az esemény különlegessége.
Ám igazán a második részben egyenlített a zenekar. Bruckner 4. Esz-dúr „Romantikus” szimfóniája megszólaltatásakor éreztem azt, hogy az együttes nemcsak hibátlanul, hanem lélekből is játszik. (Valamelyes honi kötődésként említhetjük, hogy 135 évvel ezelőtt a győri születésű Hans Richter mutatta be ezt a művet, igaz, nem a londoni, hanem a szintén világszínvonalú Bécsi Filharmonikusok élén). Volt még egy aspektus, ami megfogott: a karmester és a zenekar közötti összhang. Végre láttam egy olyan dirigenst, akiről nem dőlt patakokban az izzadság, apró, kifinomult mozdulatokkal, rendkívüli eleganciával irányította a zenekart.
Másnap este ismét a tánc került középpontba, Ravel Boleróját a Bolero-maraton éjszakai programjában három táncegyüttes három különböző stílusban adta elő. Méltó zárása volt ez a napközbeni eseményeknek, amelyek során a pécsi vasút- és buszállomáson, a nagypostán és az Árkádban, a város kisebb és nagyobb terein hangzott fel klasszikus zene.
Szombaton, a zene világnapján a bazilika előtt, a Dóm téren és a környező épületek tornyaiból, erkélyeiről fanfárok szóltak, a zárónapon pedig a gyerekekre fókuszált a rendezvény Az élet játékai című koncerttel.