Ezek tehát az objektív okok, a tények. De közben ott vannak a szubjektívek is: egyfelől, hogy nagymamám falujában (a három településből álló Hármasfalu – Atosfalva, Szentistván, Csókfalva – harmadik településrészén) viszonylag hosszú időn keresztül „úri nyomorúságban” éldeklett, másrészt meg a sok éven át rengeteg könyv elolvasásával kifejlesztett szimatom, amelyik azt súgja, hogy (sok esetben talán megmagyarázható emberi minőségétől teljesen függetlenül) igen nagy íróval van-volt dolgunk, és hogy „minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle”.
Mivel én is rengeteg időt töltöttem ebben a Maros megyében található faluban, tulajdonképpen a gyermekkorom világa elevenedik fel a könyvek lapjain és a történetek közepette – még akkor is, ha Kovács György nem minden alkalommal jelöli meg, hol játszódik a cselekmény.
Én mindenesetre hajlandó vagyok azt hinni, hogy ott vagy a környéken, és ebben a szókincshasználat is segít, amely egészen egyedi módon idézi meg annak a kisebb régiónak a természetesen nem kizáró jellegzetességeit: mosztalék (apró szemét), rikóbálás (kiáltozás), burján (fű), pipe (kisliba), ejisze (talán), letácsolni (elhallgattatni), gagya (nadrág), sátés (füves terület), merkelni (csúnyán nézni), mánus (óramutató), sze (a hiszen helyett; én még így is hallottam használni: hiszehásze), édes (az anyára), csurdényakú tyúk (kopasznyakú), kakóca (kiskakas), második hetűs (második hetében lévő/járó), csűr (gazdasági épület), leazon (lefelé), megtökösödés (sérv), tapodás (sertepertélő lépegetés), filkós, durák (kártyajátékok), batul (alma), tészta (sütemény), pajtahija (a csűr szénatartó része, tanulunk, tanulunk!), motor (autóra használják), ugyi (ugye), valahol fájtatni (a fájlalni vagy fájdalmat érezni helyett).
Aztán: pípet kapni a szomjúságtól; béka nő a hasunkban, ha túlisszuk magunkat; miután kivaszkalódtunk az ágyból; Kalári nénémet és Póli nénémet pedig meglátogatta Anikó nén a Bányaságról (oda sokan elmentek dolgozni az elmúlt században), amitől megdöglött a macskájuk (mármint a váratlan vendég-betoppanástól).
És akkor még az elmélkedő férfiak elmélkedés közbeni testtartásáról – melynek során „a trottyuk fölött” összekulcsolják a kezüket – még nem is beszéltünk. (Ez utóbbi nem rémlik hajdanából, viszont a jó Kovács majd’ minden novellájában említésre kerül, és a regényekben is bátran használja.)
Egészen sokkoló magyarázatot kap aztán néhány dolog, például a virrasztás közben játszott kártyaparti oka is: „A virrasztóban a halál beálltát követő első éjszakán, a kártyázó férfiak valósággal versenyre keltek, hogy kinek az ökle alatt döndül nagyobbat az asztal sok ütést szenvedett deszkalapja, amikor lecsattintják rá a rongyos makkfilkót.
Talán azért kell ezt így csinálni, hogy a halott fölébredjen, ha netán mégsem szállt volna el belőle végérvényesen a lélek. Az idősebbek még ma is emlegetik, hogy egy bizonyos Koncz Minya, akit fiatalember korában, sok-sok évtizeddel ennek előtte ragadott ki az élők sorából a szárazbetegség, megfordult a koporsójában a föld alatt.
Akkor jöttek rá erre, amikor a feleségét melléje temették, s a gödörásók vigyázatlansága következtében beszakadt a korhadt koporsófedél. A hátborzongató szörnyűség csakis azért következhetett be, mert nyilván nem csattogott elég hangosan a kártya néhai Koncz Minya virrasztóján!”
Döbbenetes leírások születnek a nyomorról, a szegénység dühéről, a halálról, a falusi környezetben rekedt intellektuális igényekről („Szörnyen unalmasok voltak ezek a keddi napok újság nélkül. Amennyi könyv föllelhető volt a faluban és környékén, azt az öreg már régen kiolvasta – nagy részüket nem is egyszer.
Valamikor az iskolai kis könyvtárban még a Révai Nagy Lexikona meglévő köteteit is végigböngészte, egészen a »Mons« címszóig. (Ennél a szónál robbant ki a világháború – épp a tizenharmadik kötetnél –, és a sorozat küldése megszakadt.”) vagy az egykedvű mindennapokról, amelyekben a „rendületlenül pipás és habozás nélküli köpködő” emberek élete elevenedik föl.
Olyan embereké, akik reszketve gyűjtenek, de nem a gyűjtés öröméért, hanem a túlélésért; a hideglelős spórolástól és a reménytelen élettől pedig lassan kivetkőznek emberi mivoltukból, igazságtalanok és irgalmatlanok („…hadd bőgjön a barom, nem tikkad meg a szomjúságtól, van elég pára a levegőben…”), könyörtelenül céltudatosak lesznek, mint mondjuk a juhászok a Barbárokban.
Nézzék csak ezt a – világukban és stílusukban – Nagy Lajost és Móricz Zsigmondot egyaránt megidéző novellákban felvillantott környezetrajzot: „Kádár Ferenc elkúrálta a pajtájában azt a kiálló bordájú, füstös színű tehenet, amely naponta kétszer kevéske tejet csordít a sajtárba, s ezzel hozzájárult a család élelmezési gondjainak enyhítéséhez. Míg az istállóban szöszmötölt, a házbeliek is kikászálódtak a vackaikból. Az üresen maradt ágyak emberi testek savanykás szagával ásítottak a felkelő után. A pállott, dohos szag beitta magát a falakba annyi esztendőn át, megülte a levegőt, átjárta a bútordarabok szúette fáját. Sohasem lehetett kiszellőztetni.”
És akkor ott van a nagyregény, az 1940–41-ben született, a harmincas évek elején játszódó Aranymező című könyv; ha már emlegettem Móriczot, el kell mondanom, hogy 1940-ben egy nagytermészetű, ráadásul szintén Dani (Mózes Dani) nevű parasztemberről regényt írni igen nagy bátorság volt, de Kovács regényének egyáltalán nem árt az összehasonlítás, megállja a helyét: veretes nyelven, komótosan, de izgalmasan, a végletekig kidolgozva és elképesztő pszichológiai, néprajzi (együtt: néplelki) tudással felvértezve halad a történet az iszonyatos végkifejlet felé.
Soha nem kacsint vagy beszél ki a szerző, a narrátor, az elbeszéltek mindig az éppen gondolkodó, beszélő és érző szereplő teljes mértékben megrajzolt nézőpontjából kerülnek említésre, bölcsen, szeretettel és humorral szól az aranymezőről, a búzatáblákról, amelyek minden történés okai és céljai is egyben.
Érdemes beszerezni legalább ezt a két könyvet – antikváriumokban párszáz forintért vesztegetik –, és olvasni is érdemes, hiszen ugyancsak kevés szerzőt ismerünk, akik novellában és regényben egyaránt ilyen magas színvonalat tudtak képviselni, miközben erről a keserű világról írtak: „Az a pár darabocska föld úgy meg volt terhelve a telekkönyvben, hogy már ki sem látszott a Kádár Ferenc neve a sok beírás közül.”