„…legközvetlenebb élményem az volt vele kapcsolatban, hogy láttam rajta, hogy zseni. A fejtartása, a szemvillanása, a kételkedése, tehát hogy teljesen szabad prédája volt a saját erőinek. Ebben olyan harmónia, emberszeretet is megnyilvánult, hogy elhittem, ez így jó. Anélkül, hogy akarta volna, bizonyította önmagát ez az ember. Tűhegyes szellemiség jellemezte” – nyilatkozta tavaly egy interjúban Pilinszky Jánosról Vasadi Péter költő. A Magvető Kiadó komoly vállalkozásba fogott, az Összes versek kiadása után a most megjelent impozáns kötet a Széppróza címet viseli. Belül a jellegzetes Pilinszky-kép, cigarettával az ujjai között, figyelőpózban, a tekintet kicsit felfelé irányul. Minden a helyén van.
Különös és különleges írások gyűjteménye a könyv. Pilinszky prózai műveit általában belengi egy nagyon távoli, nehezen aposztrofálható idegenség. Mintha egy nem ismert, nehezen meghatározható, fogalmakkal nehezen visszaadható nyelven szólalna meg. Csak még két idézet, egyik a könyvből, a másik egy interjúból, hogy világosabban lássuk az alkotói módszert. „Így öreg nagynéném, aki egy gyerekkori baleset folytán beszélni is alig tanult meg. Én, a gyerek tanítgattam, de sehogy se ment a lecke. Aztán egyszer, hetek múlva, keze közé fogva arcomat kimondta először a napok óta hiába gyakorolt szót, azt, hogy „fa”. A nagynéni, Bébi, Pilinszkynél sokszor visszatérő figura, hivatkozási alap. „Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson” – mesélte Pilinszky Lengyel Péternek 1969-ben.
Pilinszky írásai szabálytalan prózák, a legtöbb „története” egy filozófiai, erkölcsi mondanivaló, a kimondott dolgokon túl egy másik, a Várkonyi Nándor filozófus is emlegette valóságtartományba vezet, annak megismerésébe avatja be a költő a fel nem szentelt olvasót. A kötetben szereplő Beszélgetések Sheryl Suttonnal és a KZ-oratórium műfajilag konkretizálható, ellenben Pilinszky folyamatosan vét az adott műfaj szabályai ellen, felülírja azokat, például az előbbi szöveg keletkezéstörténete, szerkezete teljesen kizárja a klasszikus értelemben gondolt interjú műfajt.
Pilinszky néhanap csal, na, nem nagyon, egy picit. A költő több verses mesét – Ének a kőszívű királyról, A nap születése, Aranymadár – írt, közöttük figyelemreméltó darab a Kalandozás a tükörben című. A mesének van egy prózai változata, és mint a könyv jegyzetek részéből kiderül, a verses darabot elvileg szerkesztői javaslatra, egy készülő antológia részére írta át a költő.
Pilinszky annyira nem tud prózai lenni, hogy ne maradjon végképp és megmásíthatatlanul költő(i). Frappáns felütések, metaforikus sorok, allegóriák halmaza a Szépprózában fellelhető írások legtöbbje, bár, teszem hozzá gyorsan, ez semmit nem von le az értékükből, sőt a prózák a Pilinszky-líra egy másik határozott megközelítését teszik lehetővé.
