A sorozatból eddig két kötet jelent meg magyarul, A 13 emeletes lombtoronyház az első, 2016-os kiadás. A könyv arról szól, hogy Andy és Terry, a két jó barát egy különleges lombtoronyházban lakik – ahol olyasmikkel kényeztetik magukat, mint az átlátszó úszómedence, játszószoba, titkos föld alatti laboratórium meg egy pillecukorgép, amely mindig követi a főhősöket, és automatikusan pillecukrot lő a szájukba, amikor megéheznek –, és a könyveik is ott készülnek, Andy írja a szöveget, Terry pedig a képeket rajzolja.
Ezeknek a könyveknek van egy kiadója, Hefti úr, aki nagyon türelmetlen fickó, és rájuk ordibál, hogy hol van már a könyv. Erre a szerzők mindenféle kifogást keresnek, ezáltal kalandokba keverednek, és végül – természetesen, kiszámítható módon, de mégis frissen és üdén – ebből születik meg az éppen olvasott könyv. De olyan szinten, hogy a könyv vége felé a könyv is szereplővé válik, és újra láthatjuk a már elkészült oldalakat, kicsiben, amint éppen a történetbe és a történet folytatásába ágyazódnak. Két ősöreg posztmodern trükk.
A második kötet onnan folytatódik, ahol az első abbamaradt, csak közben még került tizenhárom emelet a lombtoronyházra (és megjelenik hamarosan a harmadik is, amelyik A 39 emeletes lombtoronyház címet fogja viselni – és hát ez a szellemiség és szellemesség könnyedén elbír még egy kötetet, sőt!). Fontos hangsúlyozni, hogy a második kötet önmagában is élvezetes olvasmány, de természetesen számos ponton visszautal az előzőre (ő maga is szerepel az előző mellett ebben a kötetben, mint az várható volt – és itt zárul a posztmodern kör: de nem rövidre).
A kalandok folytatódnak, ebben a különös, szürreális és rajzfilmszerű világban minden megtörténhet, és minden meg is történik. Intertextuális (könyves, filmes és popkulturális) utalásoktól hemzseg a könyv, egyik fejezetében például a gonosz kalózokat egy mondóka segítségével győzik le, tehát az ige testté vagy legalábbis cselekvéssé lesz a toposznak megfelelően.
De hogy közben ne feledkezzünk meg a gyerekekről sem, akik szeretnének nevetni, hát kérem, humor is van itt, olyan fordítói leleményekkel, mint: „Szeréna [aki egy tengeri szörny] benyálkázott a szobába”, vagy: [a majmok] „most aztán a ház többi részét is összemajmolják”.
Közben meg pompásan együttműködik a szöveg a képpel, mennek a felnőtteknek szóló poénok (a beteg cápáknak például „motivációs filmet” vetítenek, amelyet a rajzoló Terry Denton nyomban meg is jelenít: egy cápa eszik a képernyőn egy bátor búvárt, de a cápanézőket ez sem tudja igazán fellelkesíteni). Nagy betűk, rengeteg rajz, az ember érzi, hogy tempósan halad az olvasással, és jaj, mindjárt vége lesz, csiribí-csiribá!, már vége is, vegyük a következőt, ja, sajnos még nincs következő. De reméljük, lesz.
Andy Griffith–Terry Denton: A 26 emeletes lombtoronyház. Manó Könyvek, Budapest, 2017