Tény, hogy Philip Reeve hétkötetesre dagadt folytatásos regényének első része leginkább egy posztapokaliptikus világ bemutatásáról szól, de bőven tartalmaz olyan izgalmakat, melyeket a film forgatókönyvírói – Peter Jackson, Philippa Boyens, Fran Walsh – nem tudtak kiaknázni. Miután a hatvanperces háború után a Föld lakóinak nagy része a civilizációval együtt megsemmisült, a megmaradtak két részre oszlottak: kisebb-nagyobb guruló városokkal portyáznak, és megszerzik, amire az életben maradásukhoz szükségük van, a gurulásellenesek pedig egy távoli vidéken, egy áttörhetetlen fal mögött élnek földre épített házaikban.
A legnagyobb guruló város London, ahol Tom Natsworthy (Robert Sheehan) az ősi civilizáció megmaradt kincseit kutatja Thaddeus Valentine (Hugo Wea-ving) felügyelete alatt. Az izgága történész életébe hirtelen köszönt be a változás, amikor London bekebelez egy kisebb bajor városkát, amelynek egyik lakója szinte azonnal Thaddeus életére tör.
Tom a főnöke segítségére siet, de annak sötét titka miatt a merénylővel, Hester Shaw-val (Hera Hilmarsdóttir) a kietlen külvilágban találja magát. Természetesen mindketten vissza akarnak jutni, ezért kénytelenek összefogni. Kalandjaik során fény derül Hester múltjára és Thaddeus bűnére.
Közben a nyomukba ered a történet legérdekesebb és legjobban felépített figurája, a kiborg Sikoly (Stephen Lang), hogy majd egy a Star Wars: Baljós árnyak légifogat-hajtó versenyének jelenetére emlékeztető légi csatában győzedelmeskedjenek a jók.
Chris Rivers először ült a rendezői székbe, eddig kiváló vizuális effektes munkáiról volt ismert, melyeket megcsodálhattunk A gyűrűk ura és a Hobbit filmekben, a 2005-ben készült King Kongért pedig Oscar-díjjal jutalmazta a filmes szakma. A Ragadozó városok című film gyengeségeit viszont inkább a forgatókönyvíróknak rónám fel.
Régen láttam olyan filmet, amelynek cselekménye ennyire kiszámítható lett volna. A posztapokaliptikus sci-fi világ is túlságosan ismerős, rengeteg a hasonlóság más filmekkel, és a kiollózott idézetek is esetlegesnek hatnak. Persze nincs új a nap alatt, de ebből a történetből jóval többet ki lehetett volna hozni, rá-adásul meg is kellett szépíteni, hogy beleférjen a 12-es karikába. A CGI-s látványvilág nagyon érdekes, de túl sokat akartak mutatni a készítők ebből a furcsa jövőből, így kioltották a rácsodálkozás lehetőségét.
A főszereplő Robert Sheehan karaktere először idegesítő, aztán teljesen semmitmondó, de legalább partnerének az ifjúsági filmek tipikus főhősnőivel – Alkonyat és Az éhezők viadala széria – ellentétben több arca van. Hugo Weaving jól hozza a céljaiért mindent feláldozó főgonoszt, a mellékszereplők pedig inkább statiszta jelleggel vannak jelen a filmvásznon.
A filmnek egyetlen mondanivalója van, hogy vigyázzunk a nukleáris fegyverekkel, mert elpusztíthatják a civilizációnkat, és tanuljunk őseink hibáiból. Ezt viszont egyetlen fotóval is el lehetne mondani, két órát szentelni egy gyenge, megszelídített Mad Max-utánérzésnek felesleges volt.