A héten nyílt meg Árkossy István, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett festőművész Nagymesterek – reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsarnoka című kiállítása a budai Várnegyed Galériában. A kolozsvári születésű mester 1966-ban diplomázott a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Számos erdélyi könyvkiadóval és folyóirattal dolgozott együtt grafikusként, szoros kapcsolatban állt a Kriterion Könyvkiadóval, mintegy háromszáz megtervezett kötet került ki kezei alól – áll a kiállítás kísérőszövegében. Idézzük továbbra is a pályaív rövid összefoglalását: festészeti anyaggal először 1982-es kolozsvári kiállításán jelentkezett, több képzőművészeti szervezet, így a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Grafikusművészek Szövetsége, a Magyar Festők Társasága, illetve a Magyar Írószövetség tagja.
De mit is látunk a tárlaton? Dürer, Holbein, Grünewald, Bosch, Brueghel, Van Eyck, Vermeer, Rubens, Caravaggio és természetesen Leonardo, Michelangelo, Raffaello egy-egy önarcképét, s egy-egy ikonikus, jellegzetes vagy egyszerűen az alkotó által különösen szeretett festményének részletét fogalmazza meg Árkossy egységes kompozícióban. A szándék nemes, hiszen egyfelől tisztelgés, másrészt ismeretterjesztés a motiváció. A megnyitót látogatók beszélgetésébe belefülelve többször efféle mondatokat hallok: Milyen jó lesz ez a gyerekeknek!
Valóban, az érdemes mester komoly küldetést teljesít, magam is úgy érzem (ízlésében mélységesen osztozva), hogy napjainkban nem irányul kellő figyelem – sem alkotói, sem befogadói oldalról – a gótika, a reneszánsz, a barokk csodáira, a míves vonalvezetésre, a gazdag anyagkezelésre, a szakrális témákra. Gál Márta zongora- és csembalóművésznő három reneszánsz táncot játszott el utóbbi kedves hangszerén – ezzel is ráerősítve a kultúrtörténeti impulzusra. Az alkotó felesége, múzsája és társa, Árkossy Ilona is ezt a hangulatot támogatta erkölcsileg és érzelmileg, amikor lelket simogató orgánumával férje könyvéből idézte Michelangelo 66. szonettjét Isten kereséséről, Istennel viaskodásról és alkotói válságról. A Nagymesterek – reneszánsz és barokk képzőművészek című album a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben, ötven művészportrét találhatunk benne, vagyis teljesebb az összkép, mint a galériában kiállított 37 festmény esetében, sőt Árkossy István abszolút releváns, érzelemdús, mégis könnyed, fiataloknak is remekül befogadható írásai szerepelnek benne a szóban forgó mesterekről. Személyes szívfájdalmam, hogy ezeket nem olvashatjuk a most tárgyalt kiállításon, a képek kísérőszövegeként.
A prezentáció ezen túlmenően roppant igényes, a keretek egységesek és szépek, a kísérőszövegek részletesen beszámolnak az eredeti művekből átvett portrék, illetve jelenetek pontos történetéről, amúgy lexikonszerűen – vagyis informálisan, de nem lélekkel, nem irodalmi módon. Ez utóbbiakra vonatkozó hiányérzetemet természetesen abszolút pótolja a könyv, amit elvileg a Várnegyed Galériában meg lehet vásárolni. A megnyitó végére, ha jól figyeltem, sajnos épp elfogytak az albumok, őszintén remélem, hogy van még belőle utánpótlás az utánunk jövő nemzedékek okulására.
Adja Isten, hogy Árkossy István áldozatos és alázatos munkája révén minél több iskolás és fiatal kíváncsivá váljon a zseniális Bosch, Dürer, Brueghel vagy Michelangelo munkásságára! De minden tiszteletemmel együtt sem hallgathatom el: mesterünk keze bizony a nagy elődökéhez képest igen nehéz. A képekhez közelebb hajolva, az ecsetkezelési és vonalvezetési tendenciákat alaposan megfigyelve s az eredetiekkel összevetve – nem kell, hogy az összevetéshez mindegyik eredetiről testközeli élményünk legyen, elég a hazánkban is közkézen forgó, kiváló minőségű albumok reprodukcióit szemlélnünk – sajnos jól látszódik az, amin sem szégyellni-, sem megszólnivaló nincs.
Én is csak azért teszem szóvá, mert az efféle tisztelgő másolatoknál egyszerűen muszáj szóvá tenni: Árkossy csak szalad-szalad halhatatlan mesterei után, de azt a fölényes könnyedséget, azt az önfeledt gesztushasználatot, azt a monumentális és elemi kavargást, ami az eredeti gótika, reneszánsz és barokk sajátja, soha nem fogja tudni utánozni. Nem azért, mert rossz festő vagy rossz grafikus. Inkább azért, mert túl jó – azaz túl jólfésült, túlságosan mögöttes szándékok nélküli.
De nincs ezzel semmi baj: tananyagnak, ismeretterjesztésnek így is kiváló a tárlat és a könyv is, aki pedig a reneszánsszal a maga valóságában akar találkozni, továbbra is az eredetieket nézegeti majd, így mindenki boldog lesz.