Nagyon üdítő a popkultúráról, erről a közvélekedésben mindenféle „esztétikai ideológia alapján történő”, előzetesen lebecsült témáról színvonalas és fontos gondolatokkal megspékelt értekező prózát olvasni. Az esztétikai ideológiákat gyakran a sör-tévéműsor-Városliget szentháromságra leegyszerűsítő közvélekedés sincs túl nagy véleménnyel erről a jelenségről, pedig bizony nemcsak az évszázadok óta kutatott esztétika viszonyrendszereibe illeszkedik be minden bökkenő nélkül (úgy, hogy a kijegecesedett törvényszerűségek benne is ugyanúgy hatnak), hanem a hétköznapi élet vonatkozásában is rengeteg, akár az esztétikai „öncélon” túl is haszonnal és hozadékkal bíró tanulsággal szolgálhat.
„Kapcsolatrendszerekről és kontextusokról lesz elsősorban szó, vissza-visszatérő főhősökkel, például Lady Gaga, illetve olyan lehetséges társításokról, amelyek növelhetik az adott jelenség vagy mű komplexitását” – ígéri az előszó, és a könyv messzemenően beváltja az ígéreteket. De nem csak ennyit tesz: a szerzőnek eltökélt és nemes szándéka, hogy a bölcsészettudományt hallgató kollégáinak minimum felhívja a figyelmét a tudományos képzettség fontosságára, hiszen: „Mindebből azt a tanulságot szoktam újra és újra levonni, hogy a bölcsészterületeken tevékenykedő diákok tudományos képzése mintha kissé megoldatlan lenne.” A szerző kötetében kísérletet tesz ennek a problémának az orvoslására, hiszen olyan tudományos igénnyel, mégis szórakoztatóan ír például a tudományos-fantasztikus irodalom egyes alkotásairól, hogy gyönyörűség olvasni, arról nem is beszélve, hogy a „tudományos fantasztikum segít tágítani az emberi képzeletet”.
Annyi minden szóba kerül, és olyan szépen és magától értetődően kapcsolódnak egymáshoz a popkultúra különböző, egymástól néha meghökkentően távol eső megnyilvánulási formái, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét. És néha rábukkan egy-egy olyan mondatra, amely kiragadva is megállja a helyét, és bármi egyébre érvényes tartalommal bír – például David Gemmell Trója-trilógiája kapcsán olvasható a következő értekezés: „Odüsszeusz az egyetlen a főbb szereplők közül, akinek nincsenek ellenségei. Érdekes, hogy mindezt éppen azzal éri el, hogy hazudik, illetve hogy mesél. A hazugság Odüsszeusz esetében nem az igazság elferdítését jelenti, sokkal inkább a valóság színesebbé tételének az egyik eszközeként szolgál. Odüsszeusz nemegyszer úgy békíti meg ellenfeleit, hogy elmesél nekik egy történetet. S mivel a jól elmondott és érdekes meséket mindenki szereti, Odüsszeusz megbecsülést vív ki magának e tevékenységével.”
A klasszikus irodalmi és értekezőpróza-témáktól távol eső dolgokról is fegyelmezetten író szerző alázattal, szerénységgel, nyitottsággal, szellemességgel és széles látókörrel fordul a vizsgált jelenségek felé, de közben – láthatóan tudatosan – időről időre megtöri a tudományos diskurzus klasszikus szóhasználatát. Például a Lady Gagáról, előadói tudásáról és trükkjeiről szóló részekben (azóta a fent nevezett művésznőre és tudatosan épített karrierjére egészen más szemmel nézek) nem riad vissza az ilyesmiktől: „A koncerteken playbacket is használ Gaga, mert táncolva-ugrálva nem könnyű énekelni, de egyszer sem csinál belőle művi cuccot, ráadásul a lélegzetvételei mindvégig hallhatók.” Ezek az üde színfoltok határozottan jót tesznek a ritkán, de talán mégiscsak olykor elpilledő olvasói figyelemnek.
Sokat lehet tanulni ebből a kötetből, különösen bölcsészeknek, de mindenki haszonnal forgathatja, aki nem szeretne lemaradni arról az egész életünket nemcsak behálózó, de gyakran – akár észrevétlenül is – befolyásoló jelenségről, amely – talán jobb szó híján – a popkultúra nevet viseli.
H. Nagy Péter: Alternatívák – A popkultúra kapcsolatrendszerei. A PRAE.HU Kft. kiadása, Budapest, 2016