Az idealizált amerikai nemzet- és erkölcsvédő szubsztanciáját megjelenítő Amerika Kapitány, a lélek és elme örökkön sötét és fény között hányódó meghasadt lovagja (Batman, avagy Denevérember) és a kozmikus legyőzhetetlenséget a csetlő-botló hétköznapi újságíró alakjával egyesítő Superman mellett a képregényvilág legismertebb karaktere talán minden vitán felül Pókember.
Pókember (Spider-Man) örök kamasz, évtizedek óta – 1962 augusztusában jelent meg először nyomtatásban Stan Lee írónak és Steve Ditko rajzolónak köszönhetően – 15-17 éves gimnazista, és mint ilyen, tele van frusztrációval, útkereséssel és problémával. Szülei helyett nénikéje és (tragikus haláláig) bácsikája neveli, az iskolapadban ugyan kiemelkedő eredményeket ér el, de a szerelem nehezen artikulálódik életében, aztán ott van neki is a kettős élete: noha egy sugárzást kapott pók csípésének köszönhetően bizonyos szuperképességekre tett szert, ezt titkolnia kell, miközben kék-piros ruhába öltözött „teremtménye” YouTube-sztár, ő maga névtelen kertvárosi senki maradt.
Pókember sikere esendőségében és útkeresésében rejlik. Ő a kamaszfiúk példaképe – később persze kapott lányos/női alakváltozatot és történetfüzért is, de ez egy másik cikk lehetne –, hiszen ki ne szeretne egy véletlennek köszönhetően szupererőt. Ráadásul a képregényekben és a filmekben majdnem hat évtizede egy másodpercet sem öregedett a karakter – ki ne vágyna erre?
Pókember, a mindenkori kamasz olvasókat megcélzó szórakoztatóipari termékek örök kamasza megint újrakezdte kalandjait és fejlődéstörténetét. Ha csak az elmúlt pár évtizedet vesszük alapul és csak a mozis megjelenéseket, akkor három nagy korszakot sorolhatunk fel.
Az első egy trilógia volt (2002, 2004, 2007): Sam Raimi rendező és Tobey Maguire színész pont eltalálták az ironikus, önreflexív, szórakoztató, mégis látványos és helyenként egy giccses musicalbetétig érzelmes hangnemet, de sajnos az első kettő után a harmadik rész túlvállalta magát, és terhe alatt felszínes lett, szellemtelen és enyhén zavaros is. A második korszak A csodálatos Pókember két részét jelenti (2012, 2014): Marc Webb rendező Andrew Garfielddal a főszerepben megpróbálta sötétebbre, tragikusabbra, kísértetiesebbre, komorabbra hangolni a franchise-t – ám noha ez világszinten jócskán visszahozta a befektetett kétszázmilliókat, valahogy mégis félrement, túl sok volt a kritikus hang és a nyavalygás.
A harmadik nekifutás tavaly kezdődött, amikor a Tom Holland alakította Pókember mellékszereplőként feltűnt az Amerika Kapitány: Polgárháború című monumentális szuperhőseposzban. A trójai háborúhoz fogható hősösszeengedés szerves alkotóeleme volt a hálószövő karakter a képregényes univerzumban, ám filmre és franchise-ba a Sony (náluk van a Pókember megfilmesítési joga) és a Disney/Marvel (náluk meg majdnem az összes többi Marvel-karakter) elhúzódó jogi vitái miatt nem kerülhetett.
A rajongók megkönnyebbülten felsóhajtottak, az entrée remekül sikerült, és a most bemutatott első önálló film még jobban. A Jon Watts rendezte Pókember – Hazatérés egyrészt semmit nem bízott a véletlenre: a Bosszúállók-eposzba elegánsan illesztették be a történetet, a mozivásznon feltűnő sztárgárda pedig szintén nézőmágnes, a főellenséget alakító Michael Keaton mellett Robert Downey Jr., Marisa Tomei és Jon Favreau is élvezettel, nagyot játszik.
Másrészt pedig kísérleteztek és mertek bátrak lenni. Az új Pókember, noha nem hibátlan, de könnyed, kikacsintós, tele humorral és lélekkel, és közben szépen felépíti a kertvárosi önkereső tinédzser fejlődéstörténetét is – a kezdeti piti hülyeségektől egészen az igazán komoly és felnőttes döntésekig.