A négy egykori Móricz-ösztöndíjas költővendég (akik a rendezvény címéhez hűen valóban egy-egy párt alkotnak, ezt tematikus elemként használják, ami bátorságra vall, hisz művészet és magánélet szirtfalai között a híd keskeny, s onnan olyan csúf helyekre lehet zuhanni, hogy inkább le sem írom), Simon Adri költő, az Irodalmi Jelen Kritika rovatának szerkesztője, Zsille Gábor költő, műfordító, a Magyar Napló irodalmi folyóirat versszerkesztője, Ughy Szabina költő, író és Oravecz Péter költő, flamencogitáros volt, a beszélgetést pedig Mirtse Zsuzsa író, költő, szerkesztő moderálta.
Olyan irodalmárokról beszélünk, akik nevét illő lenne hamarosan az egész országnak ismernie, hiszen Ughy Szabinának például ilyen, letaglózó erejű képeket köszönhetünk: „(…) a megkínzott kutya szemében, / a feltárt tömegsírból kiásott csecsemő kóchajában, / egy korty citromos teában, / a tetteinkhez tapadó bűntudatban, / a száműzöttek testvériségében, / Bach és Ray Charles zenéjében, / magatehetetlen párunk kézszorításában, / a gyászbeszéd szavait elnyomó légkalapács zajában (…)” (Hiányos szerkezet – Vasadi Péter emlékének).
Simon Adri olykor ravaszul naivának álcázza magát, hogy aztán annál finomabb cinizmussal zökkentse ki az olvasó tudatát a mindennapi, felületes szemlélésből: „Nem a szaporodási ösztön, a fészekrakási / hév miatt jön rájuk e különös lyuggatás, / nem is búvóhelyet keresnek, hiszen / megszokták rég az emberi társaságot. / Mivel nincs különösebb oka egy harkálynak / e rombolásra, azt mondják, unatkozik, / és unalma elhessentésének módozatában / követik fiókái is. Mivel az egész család védett, / légpuskával megzavarni vagy egyéb módon / bántani tilos, eszmei értéke sokkal több / mint a falat újravakolni. De hiába minden (…)” (Harkályok bosszúja).
Mirtse Zsuzsa még a műsor előtt beavatott a koncepcióba: könnyű, nyári estet szeretnének, egy kis mosollyal, egy kis tréfával, ne üssék agyon a hallgatót az általános szentendrei fesztiválhangulatban. Összességében ez működött is, bár hosszúnak éreztem a bevezető beszélgetést a költők szentendrei élményeiről és biciklizés iránti szenvedélyükről. Nem mondtak butaságokat, sőt nagyon kellemes csevej volt, a közönség is élvezte, de személy szerint jobban kedvelem, ha már kezdéskor székhez szögeznek pár erős strófával.
Simon Adri és Zsille Gábor párosa később pont azt az erős hatást adta, amit vártam: Zsille Gábor mer bohóckodni, kicsit affektálni, Simon Adri a maga érzékenységével veszi a ziccereket. Minden költőt bátorítanak a jó példával, hiszen a szerepvers, ha megszólal, szerepelni is akar. Előkerülnek nagy kedvenceim, a borzasztó szóviccek is: szilvás vállad – Szilvásvárad, lila füled – Lillafüred.
Ughy Szabina és Oravecz Péter más előadói karakter – visszafogottabbak, melankolikusabbak, tűnődőbbek, mint költőtársaik. Afféle mesebeli, elvarázsolt királylány és a szegénylegény párost alkotnak. És ez az elvarázsoltság illik is például Oravecz Péter alábbi metafizikus strófáihoz, miket olvasva az egyszeri ember hajlamos azt gondolni, hogy a költészet az új teológia: „Pohár bor. Áttetsző kehely, / benne folyékony fény ragyog. / Pál tudta, hogy »nem én«. / Hogy bennem Én vagyok. / Itt minden összefügg. / Az indák lugassá szövődnek. / És mi is megbocsátunk a / helyettünk vétkezőknek. (Ambient – Vasadi Péternek)
Egyszóval volt itt tűnődés is, tréfa is, szakrális meg profán is. Remélem, hogy egyre több olvasó, versszerető, vagy gondolati kihívásokat, tartalmas szórakozást kereső emberrel fogunk találkozni a költők ezt követő estjein is, hiszen mindannyian rendszeres szereplői az Irodalmi Jelen, a Magyar Napló és a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. efféle rendezvényeinek.