„Hogyan lehetne Pilinszky színházkoncepcióját jobban megismerni?” – teszi fel a beszélgetést indító kérdést Kiss György Ádám, a Rögtönzések Színháza megalapítója. Paradox módon rögtön az életmű megismerhetetlenségéről nyilatkozó Törőcsik Marit láthatjuk egy rövid bejátszás erejéig.
Sepsi Enikő irodalomtörténész, műfordító szerint Pilinszky művei nem csupán esztétikailag, hanem egzisztenciálisan hatnak az emberekre, azaz jelentősége nem pusztán művészetelméleti kérdés.
Elmondása szerint „Pilinszkynek nem adatott meg a színház gyakorlata, így a teatralitás első helyen a versekben valósulhatott meg”, Grotowski színházát, Robert Wilson A süket pillantása című előadását, valamint Simone Weil vallásfilozófiáját emeli ki Pilinszky drámáinak ihletőjeként, előképeként.
Vándorfi László színházi rendező az 1980-ban színre vitt Élőképekhez tér vissza emlékezetében: „Hogyan tudom úgy megmutatni Pilinszky világát, hogy saját magunk hívságai háttérbe kerüljenek? – idézi fel az alkotófolyamat mechanizmusát.
– Az egyik inspirációt a költő hangja adta, ahogy ő interpretált, szinte romantikusan nagy érzelmek szabadulnak fel egyetlen mondatból is.”
Az Egyetemi Színpadon rendezett nagy sikerű előadások egyikének emlékét is felidézi, amelyre egyszer csak – váratlanul – maga Pilinszky János is megérkezett az akkor éppen Psychét forgató Bódy Gáborral és egész stábjával együtt.
Visky András író, drámaíró, dramaturg Tanítványok című munkájából is láthatunk egy részletet. „Mire juthatunk akkor, hogyha a keresztény gondolatból kivesszük a feltámadást?” – próbálja az író drámájának origóját keresni. A Tanítványok saját apja történetét, valamint az 50-es évek román börtöneinek világát dolgozza fel. Mi történik nagypéntek délutántól vasárnapig?
Pilinszky János
A dráma szereplői folytatják azt a mintát, amit a Golgota hegyen látnak: egymást igyekeznek felszámolni, s Pétert csupán azért nem ölik meg, mert a színpadon túlról beáramlik a fény. Visky szereplői a nagyszombat végtelen folytonosságát élik meg, a köztes létet, az egyetlen, felfokozott várakozást.
A beszélgetés ezen pontján a szakrális színház, a liturgia, a misztériumjáték és a passió színházra gyakorolt hatása felé terelődik a szó. A szakrális színház határainak keresgélése és definiálási kísérletei közben Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház igazgatója kifejti saját színházkoncepcióját is, amelyben három részre osztja a színháztípusokat.
Az első kategóriába sorolt előadás az agyat próbálja megszólítani, általában szűk térben játszódik, sok szöveget használ, s gyakran aktuális kérdéseket feszeget, stiláris eszköze pedig legtöbbször az irónia.
A második típusba tartozik a „szenvedélyek színháza”. Ez utóbbi nagy térbe vágyik, nagy dimenziókat láttat, főszereplője hőssé válik, szövege gyakran alkalmaz költői fordulatokat. A harmadik kategória a lelket szólítja meg, kevés díszlettel dolgozik, amelynek funkciója a tér nyitása. A színész itt egyfajta stalker, már nem játszik, hanem vezet, ez a fajta színház maga a csoda. Persze a megszólalásmódok a kategóriák esetében átjárhatók.
A Passió, valamint Krisztus szenvedéstörténete mint a legősibb és legtökéletesebb dramaturgiát hordozó történet emelkedik ki a szakrális színház előképeinek sorából – ebben minden résztvevő egyetért. A Passió és Simone Weil filozófiája, illetve Pilinszky művei közötti összefüggésrendszerre Sepsi Enikő Pilinszky János mozdulatlan színháza című tanulmánykötetében is rámutat, amely kifejezetten izgalmas felvetéseket tartalmaz többek között az időről, a megtestesülésről és a „visszateremtés”-ről, s Pilinszky gondolkodásának nem csupán keresztény, hanem hinduista elemeit is képes felmutatni.
Pilinszky színrevitelével kapcsolatban a jelenlévők az egyik legnagyobb nehézséget abban vélik felfedezni, hogy szinte minden kísérletező éppúgy próbált meg Pilinszky-verset mondani, ahogy maga Pilinszky János olvasta fel sorait; ez a modalitás azonban utánozhatatlannak bizonyult, s így egy új versmondási stílus megtalálása jelentette az igazi kihívást.
A beszélgetőpartnerek egyezségre jutottak abban is, miszerint Pilinszky János sokkal inkább saját színházi poétikát, mintsem teatrológiát dolgozott ki, s drámáinak megértéséhez is verseinek alapos ismerete jelenthet segítséget. A vita során egyetértési csomóponttá vált a színházi adaptációba beépített nonverbális jelek használatának ötlete is: „Pilinszkyt el kell táncolni!” – lett a konklúzió.
Prontvai Vera, a Mária Rádió munkatársa így nyilatkozott: „Az egyik ember nem adhat többet a másik embernek annál, mint hogy megpróbálja őt elvezetni a hithez.” Véleménye szerint a szeretet színházi eszközhasználata mindig formabontó, így a jelen lévő színházi szakemberek munkásságában is implicit módon fellelhető Pilinszky hatása.
Ezek az előadások meghívások a néző számára, s talán valóban segítséget jelenthetnek a hit megtalálásában és megőrzésében.
