– Hányszor kötött életében érdemi kompromisszumot?
– Szerintem eddig soha. Az a helyzet, hogy olyan a fajtám, olyan az énem, hogy ha akarnék se tudnék. Egy nagyon terhes batyuval jöttem a világra, aminek az a neve, hogy szabadság, szabadságvágy, szabadságféltés és szabadságőrzés, és ez nem hagy.
Olyan, mint amikor a kutyát láncra kötik, és nem engedi. Amikor a komfortos szabadság-zónából én magam ki akarnék lépni, és bármilyen rabságra hajlandó lennék magamtól, akkor a szabadság lánca visszahúz. Tulajdonképpen ez is egy kötelék, és kötelez arra, hogy szabad legyek – és a kompromisszum nem fér bele a szabadságba. Nyilvánvalóan kisebb kompromisszumokat nap mint nap kell kötni, és az jó is, hogy ha az ember ki tud lépni a maga által kitalált megfelelő útról, de lényegi nagy kompromisszumokat nem kötöttem.
– Nagyon erős táncos multja van, nagynevű külföldi iskolákban képezte magad. Miért jött haza?
– Tönkrement a térdem. Egészen egyszerűen a szalagjaim megnyúltak, és nem bírták tovább a terhelést. Magát a táncot még bírta volna a térdem, de az, hogy én mellette fölszolgáltam, hogy eltartsam magam, és ez napi nyolc-tíz-tizenkét óra volt, azt már nem bírta. Jelentős mennyiségű kortárs jazz- és balettáncosdi mellett a térdeim nem bírták még a felszolgálósdit is. Először nem tudtam bejárni suliba, utána elveszítettem az állásomat is, a legvégén már nem tudtam fizetni a szállást, tehát haza kellett jönni. Meg nem műttettem a lábamat, ott mindenféle kezelést kaptam, de igazából az a fajta mozgás és kifacsartság, ami a kortárs baletthez kéne, utána már nem ment.
– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a zenekar a zenei gyermeke, családi vállalkozás testvérével, Pásztor Sámuel gitárossal. Miért kezd el egy táncosnő énekelni?
– Kategorikusan nem mondhatnám magamról, hogy én táncosnak születtem, se koreográfusnak. Soha nem éreztem azt a nagyfokú bizonyosságot, mint például az írással kapcsolatban, hogy igen, én kaptam a batyuban az íráskészséget, hogy ezt meg kell köszönnöm nekem az életnek, mert predesztinál valamire, merthogy ez az én ajándékom, ez az én tehetségem, a tálentumom, amivel jöttem. Ugyanakkor a XXI. században ha az embernek közléskényszere van, és el is akar érni embereket, akkor az élő műsort kell keresnie, és mostanában, sajnos, a költészet majdhogynem egy halott műfaj. Az írás manapság csak populáris fórumokon él meg, úgyhogy az íráskészség szorosan összekapcsolódott esetemben a dalszövegírással. Öcsém zenekarának, más zenekaroknak is írtam dalszövegeket, utána jött a rap, mint éppen működő közlési forma. És valahogy engem mindig izgatott az előadói műfaj, ugye, a tánc is ilyen, és az ének csak kibővíti ezt. Tehát a mozgás, a színpadi megjelenés, az ének, a mondanivaló, a mondanivaló megírása, a körülmények megteremtése, a smink, a jelmezek – számomra mind egy nagy kategória, és akkor még jön a rendezés, a mindenféle külsőség, az ihlet stb.
– Az Anna and the Barbies-ban zenére ír, vagy szövegre születik a dal?
– Nincs bevett formula, hála a jó égnek, nagyon szabadon értelmezzük ezeket a dolgokat. Mindig azt várjuk, hogy valami inspiráljon minket. Van, hogy egy riff készül csak el, azt játsszuk egymás után a végtelenségig, és arra kerül vagy rap, vagy akkor kiadja a dallamot. Az is előfordul, hogy egy dallam motoszkál a fejemben, és akkor ahhoz rittyentünk minden mást. De a legeslegjobb dolgok akkor történnek, amikor egyszerre jön a zene és a szöveg. Például a „Márti dala”, a „Gombóc” nekem teljesen úgy jött, hogy a gitárral ültem, pilinszkáltam, és majdnem, hogy teljesen egyszerre jött meg a mondanivaló maga a dallammal, akkordokkal. Van olyan, hogy az öcsém ír egy alapot, arra én ráírom az éneket, vagy olyan is, hogy ő megír kamuangollal egy dallamot, hozzá a zenét, majd én ráírom a szöveget. Ő kevésbé szövegcentrikus, bár sokszor megírja magának a saját dalaiban a szöveget, de leginkább szereti átpasszolni, főleg, amikor angol nyelvűt kell írni, vagy ilyen közérdekű és nem a saját életéből ír.
– Jelmezek és különböző meghökkentő színpadi események színesítik a koncertjeiket. Mennyire hirtelen ötletek, vagy keresi azokat a megjelenítési formákat, amelyek kifejezik/hozzáadják a szükséges pluszt ahhoz, hogy minden koncert egyedi legyen?
– Ez úgy történik, hogy konstansan a fejemben megy egy mozi, ha egy picit nyugalmi állapotba kerülök. Ezt bármi inspirálhatja, és így fölbukkannak elég érdekes, szürreális képek, vagy filmszerűség, és én a színpadra tudom ezt vetíteni. Mintha hangokat hallanék, hogy figyelj, ez annyira furcsa lenne, hogyha, és akkor ott lenne egy ilyen… – és valahogy aláhúzza a mondanivalót. Vagy éppen szöges ellentéte a mondanivalónak, és ezzel ad még hozzá. Ezeket a színpadi dolgokat arra használom, hogy megvastagítsam az alapfontosságú részt, ami mindig is a szöveg, a mondanivaló, az üzenet. És ezt csomagolom be különböző díszítésbe, különböző formátumokba, hogy mind vizuálisan, mind hangzásban minden-minden egy irányba mutasson. Van, amikor egy kicsit ellene megyünk annak, ami éppen ildomos lenne, amit mindenki várna tőle, és akkor lehet, hogy pont ezzel válik ki még jobban. Mindig van egy nagyon fontos központi téma, amit így nem lehet elmondani, hogy például „Legyetek jók, ha tudtok!”, vagy „világbéke”. Középpontban az adott dal mondanivalója, a zenekar akkori állapota van, éppen ahol tartunk, vagy éppen amit vallunk, vagy amilyen hangulatot, életérzést, hovatartást, hovatartozást szeretnénk sugározni, azt színezem ki, és ahhoz adok különböző előadási formátumokat, formákat, és ezek erősítik. Tehát nincs ilyen, hogy leülünk, és akkor ötletelünk bent az irodában, hogy lehetne ezt jobban megcsinálni, hogy látványosabb legyen. Nem. Szeretném azt az érzést és üzenetet, ami belül lüktet, a színpadon minél jobban megjeleníteni, és ennek az eszköztára.
– Szeret a közönség közé menni, megmerítkezni bennük/közöttük. Akik között meglepően sok a nő. Azt várná el az ember, hogy az ön színpadi megjelenése leginkább a férfiakat vonzza. Miért?
– Hála az égnek, vegyes a közönségünk, de tényleg hetven-harminc százalékban azért a nők vannak többségben. Egész régóta valahogy ez úgy alakult, hogy az a fajta nőiesség, amit én képviselek, ez az „amazon”, vagy nem is tudom, hogy micsoda, ez a fajta erő, ami bennem van, amit kapok, ami rajtam átsugárzik, ez a lányoknak és a nőknek szimpatikus. Nem érzékelik úgy, hogy erre féltékenynek kéne lenni, vagy én ellenség lennék. Mert nagyon sokszor a nők vetélytársat látnak legelőször egymásban. Ami nem rossz, mert nyilván húzzák egymást, hogy mindenki nézzen ki minél szebben, legyen minél kelendőbb, de az én esetemben inkább az történhet, hogy nem féltékenyek, hanem inkább a zászlóm alá állnak, és azt mondják, hogy igen, ez egy olyan cél, amiért masírozunk, és elfelejtik, hogy nekik könyökölni kell, amikor egy másik nőt látunk. Inkább úgy érzékelem, hogy egyesítem mind a nőket, mind a nőket és a férfiakat, én inkább emberközpontú előadó vagyok, ami abszolút vonzza a nőket is, mert erő van benne. De ugyanúgy a férfiak sem mondják, hogy mi ez a rettenet, ez miért akar férfi lenni, vagy legalábbis nekem nem mondják, hogy mi ez a kifacsart valami. Érzik a nőiességet, de érzik az erőt is, amit általában férfiakkal szoktak azonosítani. Például a testvérem mindig azt mondja, hogy egyáltalán nem érzi hátránynak, hogy női frontember van, és nem csak azért jó az, hogy én nő vagyok, mert a fenekemet meg a cicimet tudom rázni, tehát nem csak a szexussal támadok, hanem bármikor bármelyik férfivel fölveszem a versenyt a rock and roll életérzésben, bármi is legyen az. Ezt ő mondta! És örültem, amikor ezt hallottam.
– Tíz év alatt szép pályát futottak be, ma már élvonalbéli bandának számítanak. Merre tovább?
– Nagyon sokan mondják azt, hogy itt vagyunk a csúcson, de igazából semmi az égvilágon nem történt velünk, ugyanazt csináljuk az elmúlt tíz évben, sőt, még sokkal többen, mert az Anna and the Barbies előtt volt még tíz év, amikor ugyanezt csináltuk: zenét írunk, álmokat viszünk fel a színpadra, és ezt fogjuk csinálni ezentúl is. Ami változott, hogy több ember látja. És ez nem nekünk a befutásunk, hanem az embereknek a befutása a mi koncertjeinkre. Sosem volt az cél, hogy majd egyszer jó sok ember jön, és akkor majd ott leszünk a tutiban, hanem az, hogy csinálhassuk, így mi az elejétől fogva célban vagyunk. Terv egyébként mindig van. Az elmúlt tíz évben én minden nap előálltam valamivel, a zenekar már menekül… Nagyon nagy terveket készítünk elő: jövőre indítanánk egy országos, és talán-talán erdélyi, felvidéki színházi turnét az Óz című darabunkkal, amit a MüPában mutattunk be két éve. Ez egy félakusztikus, interaktív színház. Valamint szeretném kivarázsolni Berlinbe a zenekart, ahol a nagy ikonjaink elképesztő albumokat vettek föl.
Varázslatos az egész város légköre, és nagyon inspiráló. Szeretném a zenekart kivinni először kétszer három hónapra, amikor itt kicsikét pangás van, mert összesűrítjük a nyárba és a karácsonyi időszakra a koncerteket, így az „uborkaszezonban” kimennénk, és írnánk albumot, valamint találkoznánk más felfogású, más világnézetű zenészekkel, és hagynánk, hogy átfolyjon rajtunk Berlin és Európa. Lehet, hogy készül erről egy dokumentumfilm, még az is előfordulhat, hogy sugározná a televízió, hogy mit kezdenek magyar zenészek magukkal kint, hogy lehet alkotni. Készítenénk egy lemezt, megpróbálnánk kint létezni, megint bemenni kisebb klubokba, és elkezdeni elölről az egész rock and roll-létet – úgy, ahogy itthon a Fészekben csináltuk.