Most, hogy vége a könyvhétnek, attól nem egészen függetlenül, de mégiscsak saját jogán hadd beszéljünk kicsit az írói gőgről. A premisszák – és a következtetések – közül hagyjuk ki azt is, hogy mennyire szép, hogy van a könyveknek és van az íróknak ünnepük, immár nem is egy, hanem rögtön három, a könyvfesztivál, a könyvhét és a karácsony (mármint a karácsonyi könyvvásár).
És hogy ilyenkor nagyszerű dolog, ha az emberek – az írók – örvendeznek, büszkék magukra, dedikálnak, és ezt meg is osztják nyomban a Facebookon, a „könyvbarátok” pedig lefényképezik a megvásárolt könyveket, és „könyvheti szajré” felirattal posztolgatják a képeket.
(Úgy tetszik, valamiért nagyon menő szó mostanában a „könyvbarátok” körében a „szajré” szó, pedig hát olvasott emberektől azért többet várnánk. Én úgy voltam vele, hogy ha meglátok még egy óvatos szögből – hogy ne látsszon, milyen kevesen állnak sorba – készített dedikálós fényképet vagy egy „könyvheti szajré”, rosszabb esetben „könyvheti szajrém” feliratú képet, hát nem is tudom, mit csinálok. Vagyis tudom, de nem illik leírni.)
Persze nincs ezzel az írói gőggel semmi baj, én is szenvedtem benne (és még mostanában is szenvedek), szinte szimpatikus attitűd, mindenki legyen büszke arra, amit csinál. (Más kérdés, hogy vannak bizonyos szakmák, amelyeknek nincs ilyen gőgvonatkozásuk, biztosan tudják, mire gondolok.)
Csak hát arra az egyre nem ártana figyelni az elefántcsonttoronyban és elefántcsonttoronyból, hogy bizony a körön (ha már Facebook: buborékon) belül ami érvénnyel bír, az rajta kívül (úgy is mint: a világban) nem feltétlenül bír… relevanciával sem.
Azaz: írók vagyunk, ugye, tudja ezt rólunk néhány pajtás, anyukánk szerint mi vagyunk a legjobb írók a világon, és a haverok is kaptak ingyenkönyvet, nem kerül semmibe megdicsérni kicsit öreg cimborájukat. De abban a pillanatban, amikor ezzel kirúgtatunk a világi porondra, és ott próbálunk meg kicsi dicséretet, elismerő pillantást, ezt-azt kicsikarni, hát bizony kellemetlen meglepetésekben lesz részünk.
A világi porondon közönnyel fogadhatják az alkotót
Fotó: Bach Máté
Ugyanis az emberek ügyet sem igen vetnek rá. Amit az „író” visszafojtott keserű dühvel, olyan igazi álszerény görccsel, reszkető szájú, feszült figyelmű nemtörődömséggel vet oda – „Író vagyok”, „Igen, írtam pár könyvet”, „Hát igen, magam is írogatok, van néhány könyvem” –, azt a gyarló cégvezetők, újonnan megismert nők, iskolai kollégák, bármiféle rendű és rangú népek nemigen veszik a szívükre.
Elmondom a saját esetemet. Én is a burkomban éltem, ahol mindenki tudta, hogy író vagyok, egészen addig, míg céges angoltanárként meg nem ismerkedtem egy, az írókénál jóval jövedelmezőbb szakmát űző réteg – az üzletemberek – képviselőivel. Amikor már nagyon untam, hogy csak tanítok nekik, és úgy is kezelnek, mint egy átlagembert, tanárt, soha nem mulasztottam el valamilyen furfanggal szóba hozni, hogy hát igen, én író vagyok, magam is írok, könyveket, bizony.
És itt jött az első meglepetés: ment, folyt tovább a beszélgetés, az angolóra, mintha mi sem történt volna. Én elmondtam a szakrálist, mire ezek a majmok lazán deszakralizálták egy angol segédigével!
(Ne hazudjak, egyszer egyikük szeme felcsillant, és megkérdezte, vicceseket írok-e, mondtam, hogy igen, mire még jobban felcsillant a szeme, hogy akkor elvár a hét végi luxusbulijába – felolvasni az üzletfeleknek vicces sztorikat. Agyvérzésközeli állapotban, sérült büszkeségben vergődve, dühtől fuldokolva utasítottam vissza az ajánlatot – ahelyett, hogy elmentem volna, és elvettem volna a pénzét.)
Aztán tanítottam iskolában is, ott már díjakat is kaptam, de soha senkinek a szemében (sem a diákokéban, sem a kollégákéban) nem láttam semmiféle elismerést, hacsak annak nem veszem azt, hogy „Melyik irkál? Ja, te? Akkor te írod az igazgató beszédét/csinálsz iskolalapot/fogalmazol valami szépet a kicsengetési kártyára/nyomtatsz feliratot, hogy Női mosdó, kopogjál!”
Úgyhogy… legyünk büszkék, kedves kollégák, arra, hogy írók vagyunk, s hogy mekkora írók – de ne feledkezzünk meg a külvilágról. És igen, járjunk ki a világba, teszteljük a különféle embereket, és mikor már a vécésnéni is elismerően csettint, miközben elmondjuk, hogy „Hát ja, igen, tékápé írók vagyunk”, na akkor mondhatjuk el, hogy „megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!” – vagy valami ilyesmit.
