Szép is a nyár, s leginkább könnyű: szabadon tátongó pórusok, gyorsan száradó ruhák, könnyen szálló sóhajok és legyek. Ám ilyenkor, ősszel eltűnik a test, öt réteg vastag ruha fedi a szívet és a tüdőt, és nem látszanak az ívelt vonalak, a finom kontúrok sem. Őszre már elnehezülünk, és egyre félelmetesebb nyugalom jön, és csak várunk, ritmikus harkálykopogásban, levélszélsercegésben, párasikamlásban, megszabadulva az ízeltlábúak izgágaságától és megfosztva a virágillatok közül a meleg, folyékony színre emlékeztetőektől. S valóban, egyre szűkül az élettér, csak derengünk a korán nyugvó nap fényutániságában, az itt hagyott fényben, a posztfényben, várakozunk az önmagából kiforduló fény abroncsa alatt.
Ehhez a naphoz nemcsak a nagy lakoma kötődik, hanem egy legenda is az együttérzésről – fotó: Mirkó István
Persze lehet vigasztalódni libacombon, töpörtyűn, párolt káposztán, az újbor pedig, ha jófajta, segíti levélhullajtó merengéseinket. De ne feledjük azt sem, hogy a Márton-nap a negyvennapos adventi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor a mulatozás, a hús evése megengedett; tehát fel kell készülnünk erre a tulajdonképpeni meditációs időszakra is. Látszatra ennyi csak: a szánktól vonunk meg néhány finom falatot, miközben korábban sötétedik, és később kel a nap, de azért az egyszerű fizikalitás elindít valamit… Görbül a hátunk, mint a horizont, lelkünkben a végtelent altatjuk, kezünkbe a test némaságát gyűjtjük. Súlypontáthelyezés lassan, óvatosan, kintről befelé.
A nyár a gyűjtésé, a leszakításé, az elvevésé. A tél az adakozásé, a bőkezűségé. Szent Márton legendája ennek is metaforája, a saját köpenye felét a koldusnak adó katonáé. A történet a rászorulók megsegítésének gyönyörű parabolája. A sokféle, Márton-napi menüből válogatva tehát gondoljunk azokra is, akiknek kevesebb jut, vagy legalább a libacsontot vigyük el (miután annak hosszából és színéből az időjárást megjósoltuk) a kóbor kutyáknak és macskáknak! Egyébként ezen a napon az ajándékozás, például Szent Márton vesszejének ajándékba adása is szokás volt. A Márton-napi szokásokat vizsgálva az is kiderül, hogy ezt a köszöntőt a gazda bélesadó vagy rétespénz formájában fizette meg. Szent Márton vesszejének körbehordozását, afféle rögtönzött színházként, mondókákkal, rigmusokkal, mókás, gyakran versbe szedett jókívánságokkal kísérték, más tájakon pedig fáklyás felvonulás közepette énekeltek és mondták el a köszöntőket.
A ma embere azonban, afféle „szeparációs szorongásában”, elválasztja a léttől és kizárólag a színházba száműzi a művészetet is. Egy idézetet vagy egy ízes, szabatos köszöntőt aligha tud elmondani az újbor mellé!
Mi marad így a Márton-napból? A nagy zabálás és az elcicásodó becenév?
