A cápás filmek hihetetlenül gazdag történetében három karakteresen szétválasztható – bár olykor-olykor némi átfedést mutató – irány figyelhető meg. Az egyik „a lovagok harcba indulnak a falut fenyegető sárkányok ellen” mesepanel újraszabása a napfényes strandra és a veterán cápavadászra (például Steven Spielberg 1975-ös alapműve, de a Sharknado-széria filmjei is idetartozhatnak, vagy a Háromfejű cápa).
A másik egyfajta filozófiai vagy egzisztencialistán magányos szembenézés legbelsőbb félelmeinkkel (például Nyílt tengeren: Cápák között vagy 47 méter mélyen).
A harmadik pedig ismét a mesék fantáziabirodalmába kalandozik el, ahogyan összeenged egy aréna porondján egyre erősebb és nagyobb teremtményeket, és az embert leviszi tehetetlenül szemlélő mikropozícióba: ilyen lények egymásnak feszülése közben úgysem csinálhatunk semmi érdemlegeset (Megacápa az óriáskrokodil ellen, Gyilkos cápa vs. óriáspolip stb.).
Ez utóbbi filmek közé tartozik a Meg című Jon Turteltaub-mozi is: az egyik oldalon egy őskorból életben maradt megalodon típusú cápa áll, a másik oldalon pedig az emberiség delegáltjaként Jason Statham. Ketten feszülnek egymásnak, a többiek pedig nem többek biodíszletnél és járulékos veszteségnél. Olyan ez az egész, mintha korunkba helyezték volna át Héraklész tizenkét próbájának egyikét, csak most a félisten nem a nemeai oroszlán vagy a lernéi hüdra ellen indul csatába, hanem a Mariana-árok fenekén évezredeken át szendergő, minden elképzelhetőnél hatalmasabb állkapocs ellen.
Az ilyen filmek bűnös élvezete két tényezőn múlik: sikerül-e a perverzitásig kilengő ötletességgel bemutatni a szörnyeteg pusztítását (például a strandra beszabaduló jószág vérfürdője vagy a hajók, helikopterek és utasszállító repülők kettéharapása), illetve hogy a rokonszenves és antipatikus karakterek milyen sorrendben esnek áldozatul. Ha e kettő aránya jól dramatizált, akkor kibuggyan belőlünk a röhögés, valamint egyre izzadóbb tenyérrel maszatoljuk szét a karfán a popcornt.
A Meg ígéretes, majdnem sci-fis kezdése és jól összeválogatott klisékarakterei ellenére hamar „elvértelenedik”: a szó átvitt és szó szerinti jelentésében egyaránt. Pedig ez az egyetlen hiba, amelyet nem szabad egy ilyen film készítőinek elkövetniük. Izgalom nélkül egy szörnyfilm olyan, mint egy vicc csattanó nélkül: elszalasztott lehetőség, elfecsérelt idő, egész testet átjáró ásításroham.