Újból, ha az ember sokáig él, mindannyiszor megismétlődik a dráma, újból kiszakadt a szívemből egy darab. Ha látom is a pár év előtti kitüntetésekor a Balassi-karddal való légbe suhintását, Kulcsár Ferenc az égbe költözött. Az angyali türelmű villámok közé, mert maga is az volt: angyali türelmű villám. Közép-európai sebzettséggel és reneszánsz mosollyal. Ez utóbbi terítette rá a kis hazára, hogy növekedjék. Bodrogköz a kerek világ közepében élő, sugárzó terrénum, amelyhez csak szerelmes szavakkal lehet közelíteni: „Szentjánosbogár ül / virágzó szivemen – / fölé hajol s nézi, / nézi a szerelem”.
Gyerekeknek íródott elomló szavak. Ez is belefért a villámba. De még inkább beletartozott az a filozofikus düh, az erkölcsi ember kifakadása, amely világosan észleli a világ, megannyi földrész elsekélyesedését, torzulását. A mindent veszélyeztető tisztátalanságot. Nem véletlen, hogy az 1971-ben írt sorok több mint három és fél évtizedig csupán kéziratban szunnyadtak. Hogy életre kelhettek, a költő igazságát zengik. „Mosom a glóbuszt, / vízsugárral öblítem / kontinensek szutykát: / folyik alá a koszos lé / Európa, Amerika / arcán” (Mosom a glóbuszt).
A sok vihart kavart antológia, az Egyszemű éjszaka költője már a kezdet kezdetén tudta, hogy a szavakból épített katedrális igazságát – mert nem hazudik a száj, jöjjön bármely kor – nem lehet kikezdeni. Márvány az, gyémántkeménységgel. Kulcsár Ferenc mindig is „a vers túloldalán” szálldosott a szabadság élőnél élőbb szárnyával, hogy – paradox – az innenső oldal süketjei is értsék a szavait. Önmagában bízó és gőgös volt. Szeretettel teli és határozott. „Toll kell nekem – papír / lobbanó ág-bog / s mert ragyognak a sírkövek / agyamban termő / ágacskák nőjenek / toll kell nekem – papír / mert minden költőt kicsi máglyán / elégetni egyszerűen nem lehet” (Toll papír).
A világ zűrzavarában – hol az Éden? – az ember „oly magányos, mint a Föld”, és mégis a hűség az a tapasz, amely a néphez (magyarságához), a hazához – a kishazához és a nagyhazához – odaforrasztja. S nem utolsósorban az emberiséghez. Megint egy korai vers (1973-ban fogalmazódott meg a Himnusztöredék), amely ugyancsak a költő tízparancsolattal egyenlő törvényerejű igazságáról regél: „Isten áldd meg a magyart / és a többi nemzetet”.
Mikor dalolt, gyöngyfűzés volt számára a szó. Ahogyan egyik versének címe mondja: Óriás aranyorgona. „Ó, anyanyelv! Cserben minket soha nem hagyó, / halottaink szemüregéből is fény felé kúszó, / ünnepnapokon, gyászban is legvégső haza, / óvd a sorsunk: értünk vérző, ismeretlen katona.”
Adysan is énekelt, kosztolányisan is, a Nyugat zenéjét – rímmuzsikáját – kedvelve, de nem ódzkodva a vidor és kesernyés groteszktől. Bármelyik nagyság maszkját öltötte magára – a két hazai festőművész, Szabó Gyula és Jakoby Gyula életművét megéneklő hosszúversei egyszerűen zseniális líraegészek (Liliom Isten kezében, illetve Ezeregyéjszaka) –, saját, egyedi hangon szólalt meg a világmindenség.
Mert felvidékiként, szlovákiai magyarként sosem akart kevesebbet, mint kozmikus ihlettel a lét instrumentumán zongorázni. Az erkölcs billentyűit leütve, a nemes szív telítette kottából. Érzelmesen és szilajon, figyelmeztetőn és az emberporszemhez illő imamódban. Egyik költőtársától kölcsönözte a formát, hogy megírhassa Levél az ENSZ-nek című versét. „Én, Kulcsár Ferenc Autonóm Köztársaság…”
Valóban az volt, a maga nemében kikezdhetetlen földrész. Mint említettem, angyali türelmű villám. Avval is világított, hogy magára gyújtotta az éjszakát: „égjen titokban testemen, / lobogjon, lobogjon el velem”.
Ferikém, a föld lett imazsámolyod! A Magyar Írószövetség nevében búcsúztatlak. Isten veled!
Szakolczay Lajos