A Franciaországba emigrált Matei Visniec román író, újságíró egy haditudósító pontosságával járt el, amikor néhány éve a menekültek nyomába eredt, és ebből az élményanyagból írta meg a Migránsoook című darabot.
Az előadást a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata elsőként Vidnyánszky Attila meghívására a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón mutatta be. A Migránsoook megforgatja a színházat: a nézőteret a színpadon építik fel, szemben egy másik nézőtérrel, ahol a tizenhárom menekültet alakító színész foglal helyet, a színpadon pedig a migránsstátusba került nézők tömege gyülekezik.
A Vörösmarty Színház a Halál Thébában című darabbal vesz részt a versenyprogramban
Fotó: POSZT
Az erdélyi társulatnak egynapi munkájába került felépíteni a speciális játékteret, az eredménnyel azonban sem a művészek, sem a szakmai kritika nem volt maradéktalanul elégedett: a POSZT kamaraszínházában nem sikerült olyan látványélményt teremteni, mint akár a Nemzetiben. Több helyről nem volt belátható a játéktér, ami némileg mérsékelte az egyébként hatásos előadás teatralitását.
A keddi szakmai diskurzus első része e probléma körül forgott, majd az elhúzódó beszélgetés eddig nem hallott mértékű nézői reflexiókat produkált. Egyöntetűen az eddig látott legnagyobb erejű előadásaként beszéltek róla, amelynek hatásától vélhetően sohasem szabadul a néző.
Felvetődött az itthon kevésbé népszerű, közéletre felelő reaktív színház szükségessége is, többek között méltatták Zakariás Zalán rendező bátorságát, amellyel aktuális össztársadalmi témához nyúlt és a kreativitást, valamint az egyszerre két-három jellemet alakító szereplők mindegyikének majdnem kétórás, szünet nélküli intenzív jelenlétét.
Szophoklész három drámájának sűrítményeként is jellemezhetnénk a Halál Thébában című előadást (Vörösmarty Színház, Székesfehérvár), Jon Fosse kortárs színpadi átiratát. Miközben nagyon jót tesz, hogy az eltérő drámaiságú, egymásba szőtt cselekményeket egyben láthatjuk, az előadás tétje, hogy mi marad meg vagy éppen mennyi vész el az alaptörténetből.
Horváth Csaba rendező a szakmai beszélgetésen kiemelte, hogy itt önálló műről van szó, amelyet Jon Fosse norvég drámaíró megrendelésre írt 2007-ben, így elsősorban nem az antik dráma újragondolását célozzák meg. Alkotóként az érdekelte a legjobban, hogy milyen erkölcsi alapon tudnak létezni a tragikus sorssal sújtott szereplők egymás mellett, illetve hányadíziglen bűnhődünk felmenőink vétkeiért, vagy miként szűnnek meg, oldódnak fel leszármazottainkban vétkeink.
A Kreónt alakító Hirtling István játékát a fesztivál kiemelkedő karakterformálásaként emlegetik, pontos ívet rajzol meg, miközben játéka érzékenyen reflektál minden szemszögre. Hirtling István a beszélgetésen azt állította: őt általában a darabok személyes, magánéleti része fogja meg, hiszen a politika olyannyira illékony, szintre hétről hétre változó terület, hogy a színház, amely természete szerint is a pillanat művészete, szerencsésebb, ha az örök érvényű emberi természetet és annak megnyilvánulásait boncolgatja.
„Ezért is örültem a trilógiából írt darabnak és Horváth Csaba interpretációjának, mert észrevettem, hogy befelé halad, és a családi, baráti kapcsolatokon keresztül élhetjük meg a történetet” – mondta a színész.
Az operett műfajával másodszor találkozunk a POSZT-on: Béres Attila rendezése, a Kecskeméti Katona József Színház Csárdáskirálynője általánosan szeretett előadása a találkozónak. Kálmán Imre megunhatatlan, legtöbbet játszott alkotása Czigler Balázs kitűnő díszletében, Pilinyi Márta jelmezei között kap új arcot, kiváló színészi alakításokkal, mint Szemenyei János Kaucsiánó Bonifác grófja vagy Kőszegi Ákos Miska főpincére.
A beszélgetés résztvevői, Nádasdy Ádám, a műfaj ismerője és Béres Attila rendező egyetértettek abban, hogy egy szerelmi történetbe ágyazva valójában a társadalmi felemelkedés ironikus drámáját írta meg a szerző. Béres szerint a „felfelé nyalás töretlen pragmatizmusa mindig aktuális, és ehhez a karakterhez nehéz megengedő szeretettel közelíteni”.
Kálmán Imre szavai („nem tudok zenét szerezni, amikor […] a frontokon egymást öli a világ”) köszönnek vissza a fináléban, ahol a sortűzben háromszor esik össze és támad fel a földi boldogságra táncoló násznép, egyúttal új lendületet kap a halhatatlan operett.
