Abban azonban, ahogy ráripakodnak a gyerekeikre, a feleségükre vagy netán a vendégeikre – akik cipővel lépnek rá a szőnyegre, esetleg zsíros ujjal lapozzák fel valamelyik féltve őrzött könyvtárgyat –, nyomát sem találjuk annak a feltételezett kultúrának és kulturálódásnak, amely a közhiedelem szerint valósággal impregnálódik az olvasó ember lelkébe (hedonistáknál a testbe, anatómusoknál a zsigerekbe). Úgy káromkodnak, mint egy kocsis (merész feltételezés volna, hogy ezt éppen olvasták valahol, és posztmodern gesztust gyakorolnak, amikor adott irodalmi kocsihős szavaival mondanak véleményt a világról), mondataik suták, az alany hírből sem ismeri az állítmányt, nemhogy köszönnének egymásnak vagy (meg)egyeznének, a szórend germán, és a mondanivalón soha, semmilyen körülmények között nem dereng át valamely közös kultúrkincsünk kékesen világító, sejtelmes és halvány körvonala.
De még tőlük sem lehet elvitatni az olvasás örömét, azt, hogy a könyvek világa önmaguknál többet jelent számukra – esetleg csak nem tudják megfelelően artikulálni szegények… És valamilyen haszna is bizonyára van: például méltóságteljesebben haldokolnak vagy udvarolnak kevésbé olvasott felebarátaiknál. Szeretik, ha gyűlnek a lapok a bal kezük alatt és fogynak a lapok a jobb kezük alól. Szeretik, ha letorrentezhetnek egy újabb könyvet, és e-book-olvasójuk segítségével magukévá tehetik. És igen, így is megy a könyvek által előbbre a világ, mert az olvasás ezeknek az embereknek értelmesnek tűnő perceket szerez a kietlen reménytelenségben, és talán fajsúlyosabb (vesd össze: értelmesebb) szabadidő-eltöltést jelent az üres tekintettel a semmibe (akár a monitorra) bámulásnál. Olyan érzés lehet, mint pohárból inni üveg helyett.
Aztán ott van a másik véglet – akik elolvastak (nagyon alaposan) egy, (elég alaposan) száz vagy (felületesen) ezer könyvet. És ezt meg is mutatják. Ha akarod, barátom, ha nem. Röpködnek a többnyire pontatlan idézetek, nem tudsz olyat mondani, amire ezek a rendkívül olvasott emberek ne tudnák híres írók idevágó vagy nem egészen idevágó, de most pont jó lesz idézetét, néhány sorát, megroppant gerincű gondolatívét rátercelni.
Az ilyen alakok társasága rendkívül nyomasztó. Először is teljesen megsemmisülünk a saját magunk szemében: ezt sem ismertem, azt sem, és hát… ezt sem; nézd csak, mindenre gondoltak már előttünk, legyen az a banánevés vagy az órabeállítás, esetleg a felhőornamentika; a fenébe, nincs egyetlen eredeti gondolatom sem! Jesszusom, hiszen már nem is merek mondani semmit, mert úgyis jön rá az obligát, nagynevű szerző művének idézése, amelyik visszamenőlegesen is felszámolja az én nyiladozó, pár pillanatig akkor (és előtte még soha) megszületettnek tűnő gondolatomat.
Bevallom, én ebbe az utóbbi csoportba tartozom, és néha már nagyon unom magamat – látom azt is beszélgetőtársaim arcán, hogy neheztelnek, amiért elvitatom tőlük az olyan „eredeti” gondolatokat, amelyeket én viszont többször, több helyen és szabatosabban megfogalmazva már olvastam. Mostanában kísérletet teszek rá, hogy elsőre ne böfögjem a beszélő arcába, kinél „olvastam valami hasonlót”, de aztán annyira feszít a vastüdővel szuszogó információk tömött kelege (úgy is, mint tömkeleg), hogy nem tudok megnyugodni, amíg el nem rontom a napját (mármint a beszélgető-, netán vitapartnernek).
Pedig hiába olvastam sokat, mégsem olvastam szinte semennyit. Vannak, akikhez képest suttyó és nem olvasott vagyok (olvasatlan is vagyok, de más értelemben), és akiknek fellengzős helyzetidézetei halálra idegesítenek, még ha néha sikerül is visszaszúrnom egy szövegközi hellyel, hogy sokáig lapogatják fejükön (fejükben?) a sérülés nyomát. Nekünk az olvasási öröm helyett (megengedem: mellett) a könyvhasznosítás, az olvasmányhasznosítás is nagyon fontos, és ez nem szép; mert ez nem az a fajta alázatos közeledés a könyvek világához, amelyiket ezek a könnyen porladó porfogók joggal várnak el tőlünk.
És akkor még nem beszéltünk az elszántakról. Akik csak egy könyvet olvastak, de azt sokszor, változtasd meg élted, és tényleg: megváltoztatják éltüket. Lásd városi legendák gyilkosokról, akik bizonyos könyvek hatására ragadtak fegyvert (könyvtári belépő vagy könyvesbolti pontgyűjtő kártya helyett). Ők aztán, na ők aztán tudják hasznosítani, amit olvastak. De vajon ők (az) igazán olvasottak-e? Fene tudja.
Valami nagy-nagy arany középutat kéne rakni, hogy egyenesen menjenek rajta az emberek: ne térjenek le idézetet szedni a rétre, csak azért, hogy virágcsokraikkal halálra gyötörjenek másokat, és ne is meneteljenek olyan céltudattal előre, hogy minden virágpor lesúrlódjék róluk az iromba iramban. De ilyen olvasót nemigen ismerünk, mindenki esendő, mondta valaki, sőt mondták valakik, többször is, több helyen. Meg hát annyi baj van a világban, hogy ez igazán hátrébb sorolható probléma.
És különben is: örüljünk annak, aki olvas.
Örülünk, persze hogy örülünk, azoknak is, akik elolvassák ezt a cikket, és soha nem látszik meg rajtuk, hogy olvasták, és azoknak is, akik elolvassák, és alkalmas helyen, alkalmas időben majd elsütik egyik-másik sikerült vagy kevésbé sikerült, de könnyen megjegyezhető fordulatát. (Ölni vele nehezen lehet, tehát leszámoltunk egy városi legendával is.)