Lehet, hogy én öregszem, de kicsit mintha elfáradt volna ez a karácsonydolog. Nem a lelki részére gondolok természetesen, nem a metafizikaira, mert ahhoz különben sem lehet hozzáférni, mindenki a maga lelkének ura – hanem a külsődleges jegyek tekintetében. A külső jegyek hervasztóak. Ajándékért egymást ölő emberek (pár éve még milyen jót nevettünk Arnold Schwarzeneggeren, amint komoly akcióba lendül, hogy fiának megvegye az utolsó ajándékot), a milliószor hallott, ostoba és habosított karácsonyi dalok Rudolfról és a csendes éjről, amelynek a giccstartalma a gyomrot kifordítja egy könnyed mozdulattal. És november eleje óta szól mindenhol.
(Zárójelben elmélkedem ennek a pszichózisnak a természetén: egymásban gerjesztik ezt a közösségi terek, boltok, plázák, és hiába van torkig vele mindenki, senki nem merészel nem karácsonyi zenét játszani. Szegény alkalmazottakon látszik, hogy ha elindul még egy rázogatott csengővel az alaphangot és ritmust megadó dal, letépik a télapósapkát a fejükről, amelyet szintén a pszichózis – és a főnök – kényszerít oda, és az első piros – ááá, ez is piros! – tűzoltókészülékkel ámokfutásba kezdenek.)
Szóval lassan elviselhetetlenné válik, és az igazi jelentőségét, az elcsendesülést, a szeretet kiáradását, az örömöt, a családot és az együttlétet minden bizonnyal egyre kevesebben érzik át – helyette mindenki ideges és aggódik: a hülye ajándékok miatt, az evés és etetés miatt, majd az evést és etetést követő mosogatás miatt. Az ivás miatt, az összezártság miatt, a kipattanó veszekedések miatt. A nemezelés miatt (én nem ezt kértem, olvastam valahol pár éve, hát fiam, nemez, az nincs idén, így a válasz).
Persze, nem volna elegáns itt nyafogni a külső tünetek miatt úgy, hogy semmiféle alternatívát nem kínálok helyette, a röviden csak karácsonyi agóniának nevezett karácsonyi agónia helyett. Hát íme. Próbáljanak meg elcsöndesedni, magukra és szeretteikre figyelni, lehetőleg egyszerre, próbáljanak örülni, próbálják megélni gyermekkoruknak a karácsonnyal kapcsolatos csodáit. Próbáljanak meg újra hinni.
De leginkább: olvassanak.

Alkonyatkor szépen, lassan ránk pilinkél a karácsonyi béke
Fotó: 123FR
Én egész évben könyvekről írtam itt önöknek: többnyire jó könyvekről, ami nemcsak fejlett szépérzékemnek köszönhető (figyelem, irónia és önirónia a sorokban!), hanem annak is, hogy rossz könyv tulajdonképpen nincs. Nagyon neki kell veselkednie az egyszeri szerzőnek, hogy igazán rossz könyvet írjon. Nagyon kell akarnia. (És valamiért nem nagyon akarják az istenadták.) Így aztán minden könyv jó. A könyv jó. A könyv mint olyan: jó.
Olvasni pedig egyenesen csodás. Adjanak és kapjanak könyvet. Olvasson a háromévestől a nyolcvanévesig mindenki! Könyvet adni – és könyvet kapni – még mindig varázslatos, még mindig elegáns, még mindig menő és sikk. Az árakról most hallgatok, valahogy kiköhögi az ember, ha már egyébre, a könyvnél alacsonyabb rendű ajándékra ki tudja. (Amúgy tényleg divat lett ismét könyvet ajándékozni: nem is csoda, hogy a kiadók az úgynevezett karácsonyi időszaktól várnak és remélnek mindent.)
Egyetlen hátulütője van a könyvajándékozásnak: mégpedig az, hogy sosem tudhatjuk, nem duplumnak ajándékozzuk-e a szeretettel átadott könyvtárgyat. Sajnos erre magam sem tudok jó megoldást, illetve csak annyit, hogy érdemes előtte megkérdezni, megvan-e, csak hát akkor oda a varázs, a meglepetés ereje, de még mindig jobb, mint ha olyan könyv miatt kell örömtől sugárzó arcot vágni, amelyikből van már három példány: az egyik olvasásra, a másik a polcra, a harmadik tartalékba… Néhány bolt – sajnos teljesen esetlegesen és a könyvesbolti eladók kedve szerint változóan – január elején olykor-olykor visszaveszi, becseréli a duplumokat, de ez visszaélésekre is lehetőséget ad, és hát a könyvesboltok, némileg érthető módon, nem szeretik.
Na, de ha odaadtuk a könyveket és megkaptuk a mieinket, esetleg éppen olyanokat, amilyenekre régóta vágytunk, de valahogy soha nem volt időnk olyan sok pénzt kifizetni érte, amennyibe került… akkor eljött a Kánaán. A megbékélés. A csönd és a béke. Együnk néhány könnyű falatot (nem kell halálra zabálni magunkat csak azért, mert karácsony van), igyunk egy pohár jó bort, na jó, egy üveggel (de többel tényleg ne!), kapcsoljuk be az égőket a karácsonyfán, ha már van, tegyünk fel halk klasszikus zenét (semmiképpen sem Rudolfot a maga furán vörös orrával), és olvassunk. Ha kinn havazik kicsit, az nagyon jó. Tekerjünk magunk köré pokrócot, még akkor is, ha meleg van. Égjen a tűz, pattogjon, duruzsoljon a kályha. Heverjen körben a család, pokróccal, könyvvel, borral; a gyerekekre azért figyeljünk, egy pohárnál többet semmi esetre ne igyanak. (Csak viccelek, hogy ne legyek túl érzelmes.)
Olvassunk, lapozzunk ide-oda, az sem baj, ha olykor elbóbiskolunk (majd szilveszterkor úgyis felpetárdáznak). Olvasás közben gondoljunk például arra, hogy nyáron majd újraolvassuk ezt a remek kis könyvet. De azért persze figyeljünk oda, a könyvek szeretik és meghálálják ezt. És akkor alkonyatkor szépen, lassan ránk pilinkél a karácsonyi béke.