A világszerte ismert és elismert Huun-Huur-Tu együttes regeszerűen koncertezett a Hagyományok Házában, a Fonó Budai Zeneház szervezésében. Képzeljünk el egy sötét nézőteret, tompa fényben ázó alakokat – akárha messzi pusztaságok kőbálványai ülnének a székeken –, akikből egyszerre kitör és megelevenedik a mély torokhang, az a hagyományos belső-ázsiai éneklési mód, amely által az énekes egyszerre két-három hangot is megszólaltat. Három alapstílusa van, a magas hangú sygyt a szél fütyülését, süvítését, a középhangú khöömei a folyók zúgását jelképezi, a mély kargyraa a hegyek hangja: ahogy a sziklák gördülnek a hegyoldalon.
A régi dalokat saját készítésű, hagyományos hangszerek kíséretében adják elő
Másvilági, túlvilági? Egyáltalán nem, mert ennél emberibb nem is lehetne, hisz pusztán a több évszázadnyi hagyomány hangjai. Nem csoda, hiszen Vámbéry Ármin is azt írta, hogy a nomád ember „megcsontosodott conservativ”. Dalaik az életről, szerelemről, harcosokról, vándorlásról és történelmükről szólnak, amelyek szövegét érteni sem kellett, mert mindent éreztünk. Elegendő volt pár szó: az ifjú sólyommá válik, hogy kívánt, de elérhetetlen kedvesét legalább az egek kékjéből kémlelhesse, a Kínába tartó karavánosok éneke, a közösség ereje, vagy a végtelen szibériai erdőségekről szóló Ödügen taiga című dal. Az ödügen erdő a türk népek mitikus őshazája, és így hívják az anyaistennőt is – ezért nevezik magukat ödügen erdő fiainak. Elég volt, mert mindent értettünk, mindent éreztünk – nem véletlenül jött Napkeletről Őskaján.
Az együttes 1992-ben alakult a Tuva Oroszországi Autonóm Köztársaságban. Tuva Szibéria déli részén, a mongol határ mentén fekszik, lakói pedig a tuvinok, egy türk nyelvet beszélő, negyedmilliós kis nép. A Huun-Huur-Tu alapító tagjai – Kaigal-ool Khovalyg, Sayan Bapa, Alexander Bapa és Albert Kuvezin – a szovjet időkben más zenészekhez hasonlóan állami együttesekben dolgoztak, majd megalapították saját zenekaraikat. Alexei Saryglar 1995-ben Alexander Bapát váltotta az együttesben, később Radik Tyulyush is belépett közéjük.
A 80-as évek végén Ted Levin amerikai zeneetológus Tuvában kutatta a torokéneket, más szóval a xöömeit. Ekkor ismerkedett meg a Huun-Huur-Tu tagjaival, akiket később meghívott az Egyesült Államokba. A zenészeket kezdetben zavarta, hogy a hallgatóságukat nem a zene, hanem az énektechnikájuk érdekli, de ezt kárpótolta a népszerűségük, hiszen nemsokára még Frank Zappával is felléptek, és azóta mindenhol a világon. És végül is a torokéneken keresztül a hagyományos tuvai zenét is megkedveltették a világ közönségével.
A legtöbb tradicionális tuvai zenét egy szólóénekes vagy zenész adja elő, a Huun-Huur-Tu azonban ezeket a régi dalokat és dallamokat saját készítésű, hagyományos hangszerek kíséretében szólaltatja meg: ilyen a doshpuluur (egy pengetős hangszer), az igil (kéthúrú lófejes hegedű), a khomus (doromb), vagy a byzaancsi (szintén hegedűféle hangszer).
Ez a zene a természet hangjainak az utánzásából született. A dalokban hallani lehetett a lovaglás ütemét – amit egyik különleges hangszerük, a térden összeütött lópata csak tovább fokozott –, vagy a bikaheréből varrt csörgő. Ennyire közvetlenül van benne a természet, az állatok a tuvai zenében, és nemcsak a zenében, hanem a pusztai népek gondolat- és érzésvilágában is.
A koncert végén én is úgy éreztem, hogy ödügen erdő fia vagyok.
