A Ne kérdezd, ki voltam – Karády Katalin, a díva emlékére című könyv tavaly jelent meg az Athenaeum Kiadó és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gondozásában. Higgadt, tényszerű, többféle életrajzírói visszaemlékezést bemutató (például Karády 1951. február 19-i vagy 22-i Ausztriába szökéséről), gazdagon illusztrált kötet. A színésznői pályát és teljesítményt kortársak valóban elhangzott vagy leírt gondolataival mutatja be, és már ezzel kirajzolódik a Gajdó Tamás, Magyar Nóra, Péter Zsolt szerkesztette szöveg gondolati íve: a Karády-jelenség, a társadalmi és kulturális hatás ábrázolása.
Karády ugyanis tipikusan művészet nélküli művész (a fogalmat Pálfalusi Zsolt filozófus használja előadásaiban a XX. század második felének izmusai, például a body art performerek kapcsán); külső produktum nélküli, mert önmagában produktumként létező műalkotás. Saját hatásának egyre avatottabb formálója. De nézhetjük a történet másik széléről is: művét alá nem író ikonfestő. Nem írja alá, mert ő az ikon. Azonosul vele. A kortárs zeneipar pedig a maga posztkapitalista tolvajnyelvével úgy fogalmazná ugyanezt: Karády Katalin munkája a Karády Katalin nevű termék előállítása volt.
Mindhárom megközelítés érvényes. Karády nem azért lett korának legnagyobb sztárja, mert jó színésznő volt, hanem azért, mert ő volt Karády.
„Nagyon szép, közismert meleg tyúk. Lehet, hogy sikere lesz, ha megtanul játszani” – írta Hunyadi Sándor az új színésznő 1939-es debütálásáról (Maugham és Atkins Az asszony és az ördög című darabjában – fogós címe ellenére az utóbbi 70 évben nem látjuk műsoron). Schöpflin Aladár is szigorúan írt róla egy évvel később, a Nyugatban. Akiknek volt szemük rá, egyáltalán nem a színészi tehetséget méltatták benne. Hanem valami nehezen körülírhatót: az „arisztokratikus jelenséget”, az „orgonaszerű, búgó hangot”, a „szuggesztív szépséget”.
Ez a kánon. A kultusz a filmeknek és a daloknak köszönhető. A tömegszórakoztatás modern eszközeivel született meg a 40-es években az első modern sztár Magyarországon. Pályaképe semmiben nem hasonlít elődeiére, a nagy primadonnákéra, de könnyen találunk párhuzamot napjaink tehetségkutatóinak felfedezettjeivel. Karádyt felfedezték, támogatói tudatosan mítoszt gyártottak köré, és „a lumpenproletár-környezetben született, kétes egzisztenciájú, elvált asszony hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül”.
Amikor 1979-ben Magyarországon megjelent a Hamvadó cigarettavég című nagylemez, társadalmi méretű nosztalgiahullám indult el. „Először történt meg, hogy a ’45 előtti korszak emigráns színésze a nyilvánosság előtt kapott elégtételt.” Amiről bátran mondhatjuk, hogy ma is tart, avagy reneszánszát éli – a közösségi videomegosztókon majdnem nyolcszázezres nézettséget mutat a Mindig az a perc a legszebb perc.
Vagyis Karádyra ma csak picivel kevesebben kennék el fekete sminkjüket hamvadó cigarettavégükkel egy fesztiválon, mint a Tankcsapdára vagy a Quimbyre.
Karády nem megtalálta, fölvette, és kidolgozta, de örök érvényűn hordozta a végzet asszonyának, a fájdalmas, tragikus hősnőnek az archetípusát, daimónját, istennői toposzát, amit a materialisták a karakter terminussal szeretnek elintézni, mert annyira félnek tőle. Karády valóban félelmetes. Voltak, vannak, lesznek jobb színésznők. De egyiknek sem hinnénk el a Halálos csókot és a Halálos tavaszt.