Daniel Espinosa rendező jelenkorunkban (vagy közeljövőnkben) játszódó sci-fijében adott egy nemzetközi űrállomás, melynek politikailag korrekt módon castingolt legénysége éppen egy Marsról visszatérő szondát fogad, majd nagy tudományos lelkesedéssel elkezdik annak tartalmát átvizsgálni. Ez pedig amilyen kicsi, annyira izgalmas: az elektronmikroszkóp alatt a földönkívüli élet első kézzelfogható bizonyítéka heverészik álmos nyugalomban.
Jake Gyllenhaal alakítja a végzetes kiküldetésben keringő legénység egyik tagját
A csapatot a manapság előtérbe kerülő multikulturális követelmények eminens betartása és a tényleges multikulturalizmust nemtörődöm nagyvonalúsággal kezelő hollywoodi módszertan kereszteződésében állították össze: van egy japán (1), aki japánt játszik egy kínaiak által is finanszírozott űrállomáson (Hirojuki Szanada); van egy A listás amerikai férfi szupersztár (2), aki nagyon hamar és randán meghal (Ryan Reynolds) és ugyanez még egyszer (3), aki csak az utolsó jelenetben (Jake Gyllenhaal); egy orosz színésznő (4), aki orosz űrhajóst alakít (Olga Dihovicsnaja) és egy svéd színésznő (5), aki egy angolt (Rebecca Ferguson); aztán egy fekete bőrű angol (6), aki a Morgan Freeman-i szakállas és intellektuális vonalat követve egy mozgássérült fekete bőrű tudóst játszik (Ariyon Bakare), végül pedig egy ártatlan kis patkány (7), aki a benne rejlő cukiságfaktor méltó kiteljesedése helyett az öntudatra ébredő „szénalapú organizmus” végtelen éhségének első csillapítója lesz.
Hozzájuk csatlakozik nyolcadik utasnak a Calvinnek elkeresztelt csápos parazita, hogy egyesével levadássza és felfalja egydimenziós és érdektelen karakterüket. A filmes utalás részemről sem véletlen, a történet majdnem ugyanaz, mint amit 1979-ben Ridley Scott álmodott vászonra Alien (magyarul A nyolcadik utas: a Halál) című kultikus alapfilmjében: a kommunikációs rendszer bedöglése után a jéghideg űrben keringő űrállomás klausztrofób tereiben és folyosóin kezd gyilkos fogócskába földlakó és idegen. A kifutás egyértelmű: mindenki meghal. A szereplők szájába adott morális probléma pedig ez: a „mindenki” minket jelent itt az űrállomáson, vagy pedig az egész emberiséget? Daniel Espinosa rendező mellett feltűnik egy zsenigyanús alkotótárs: Seamus McGarvey operatőr, aki a film első felében egészen lenyűgöző képi világot és atmoszférát teremtett, egészen lehetetlen szögekből mutatja be az űrhajósok mindennapjait. Az ő munkájáért érdemes beülni erre a sci-fire – még akkor is, ha a film második felében minderről elfeledkezik, és visszatér a függőlegesek és a vízszintesek szerint berendezett beállításlogika. Pedig felejthetetlen film lett volna, ha végig tudja vagy akarja vinni zsenije sugallatát az egész „Élet”-en.
