Stúdiószínpadra vitte a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Csehov legismertebb darabját, a Három nővért. A Kozák András Színpad intim közelségbe hozza a szereplőket, miközben a szinteltolásos játéktér a stúdióknál megszokotthoz képest aránytalanul tágas, változatos mozgásteret enged.
Szikora János rendező az idő kínzóan lassú múlását a főbb karakterek, a három lány, Olga, Mása, Irina és fiútestvérük, Andrej megduplázásával szemlélteti. A bennünk lévő kettős én előhívására is vállalkozik, amikor a dráma kezdetén még sugárzó lányok mellé állítja – egy megszólaláson belül – a bölcsebb, szkeptikusabb valójukat. A három felvonásra tagolt játékidő alatt így idővel az érett alakok jelenléte sűrűsödik fel, de mindvégig előtűnnek a kezdeti, reményteli lányok is az alig három esztendő alatt elvesztett remény mementóiként. Színpadon ritkán látunk ilyet, filmben már ismertebb a karakter megkettőzésének trükkje: például Bunuelnél A vágy titokzatos tárgya főszereplője tűnik fel két alakban.
E sajátos rendezői ötlet mellé bátor és ötletes szereplőválasztás társult: az alakok megformálói pályájuk előtt álló egyetemi hallgatók és rutinos színészek. Noha az első felvonásban vannak még kétségeink, hogy működik-e az ötlet, idővel érzékletessé válik ez a kettős jelenlét. Zoób Kati divattervező látványos, ötletes jelmezkompozícióival kis eltérést eszközölt a megkettőzött figurák ruháiban; a jelmezek egyébként divatbemutatón is láthatók voltak Szikora János rendező kommentárjaival.
A székesfehérváriak kiemelkedő színészgárdája mellett Petrik Andreát, a Radnóti Színház művészét láthatjuk a kissé közönséges Natalja Ivanovna szerepében. A társulathoz a múlt évadban szerződött Tóth Ildikó Másaként némán küzd házassága kibírhatatlan feszültségével, a harmadik felvonásra szerelme és utolsó kapaszkodója, Versinyin alezredes (Sághy Tamás) elvesztésekor finom átmenettel viszi kis híján az őrületig a belőle kiszakadó fájdalmat. A lassú idő és az erőszakos remények kínját a legfájóbban ő hordozza, s a mindezt fiatalon megélő Irinák – Kovács Panka és Törőcsik Franciska párosa – is érzékletesen jelenítik meg.
A vörös bársonnyal borított színpad egy-egy mozgatott bútordarabbal, belsőépítészeti elemmel szemlélteti a korabeli polgári miliőt, e minimáldíszletben nagyobb hangsúlyt kapnak a szimbolikus tárgyak, mint például a hatalmas ezüstóra és a szamovár. Emellett a látványos jelmezek, a valóságos ruhakompozíciók szinte betöltik a színpadot, disszonanciába kerülve a cselekményszegény környezettel.
A rendező a teljes stúdiót használja. Prozorovékhoz a nézőtér felől érkeznek és távoznak a lányok kegyeit kereső egykedvű tisztek; ilyen kis teremben ez a megoldás minket is bezár a kisvárosi nihil unalmába, a szereplőkkel együtt, akiket szinte nem hagy elmenekülni: záróképként fullasztó tömegbe tömöríti őket.