„A találkozásunkkor Ferenc pápa maga mondta, hogy Let’s take a selfie! Pedig ott volt a Vatikán hivatalos fotós stábja, évszázadok óta csak az általuk kiadott képanyag jelenhet meg, mi meg elővehettük a telefont, és szelfizhettünk vele, miközben a gyerekünk babrálta a keresztjét. Több mint nyolcvanévesen ő tudja, mit jelent a digitális világ által teremtett furcsa közvetlenség, és a dalai láma ugyanígy tudatában van ennek: applikációfejlesztést finanszíroz, évek óta dolgoznak azon, hogy digitalizálják a szent szövegeket, és elérhetővé tegyék, átmentsék a digitális korba a tibeti kultúrát” – idéz fel néhány emlékezetes találkozást S. Takács András, amikor arról kérdezem, mennyire világméretű és kultúrától független az a változás, amely az okostelefonok térhódításával egyre szembetűnőbbé vált.
Cseke Eszter az aggályaimra reflektálva elmeséli, hogy őket e téma kapcsán is az ember érdekli, nem csupán a technológia fejlődéséről vagy térnyeréséről akartak beszámolni az On the Spot új évadában. „Stephen Hawking egyik cikkében megjegyezte, hogy ma sokkal több embernek van mobiltelefonja, mint ivóvize. Ennek a mondatnak a hatására gondolkodtunk el azon, hogy mi lehet most a világnak azokon a részein, amelyeket évekkel ezelőtt bejártunk, és hogy ez a megállapítás mennyire igaz a buddhista szerzetesek kamráira vagy egy indiai bádogvárosra” – avat be abba, hogyan indultak neki az újabb sorozat megtervezésének.
Számos továbbgondolni-valót kínál az okos világ témája. Folynak tudományos kutatások, amelyek már reflektálnak a társadalmi hatásokra is, az orvostudomány is újabb kihívásokkal és lehetőségekkel szembesül a technológia térhódítása nyomán, de nagyobb tömegekhez eddig talán csak sci-fik jutottak el, amelyek gyakran épülnek arra az alaphelyzetre, hogy a mesterséges intelligencia az ember ellen fordul.
Ha a közeljövőben ilyen drasztikus változás nem is várható, de már most is okozhat megtorpanást számos olyan helyzet, amelyre talán nem vagyunk felkészülve. Gondoljunk csak a közösségi média térhódítására, a virtuális önreprezentáció sablonjaira és esetlegességeire vagy arra, hogy milyen távolságok lehetnek az ott felépített, idealizált profil és a valós identitás között. De az is dilemmát okozhat, mit kezdjünk egy elhunyt családtagunk profiljával, kütyükön tárolt fotóival, elektronikus levelezésével.
Manapság naponta több tucat kép is készül a telefonjainkon, olyan dolgokat „örökítünk meg”, amelyekre talán már pár hónap múlva nem is emlékeznénk. És ugyanígy gyűlnek körülöttünk a családtagjaink kváziemlékei is, egy párhuzamos emlékezet épül a világhálón és az okostelefonok memóriájában. Vagy ott van a közösségi oldalak másik önámítása, a „történetünk”, pár összefűzött fotó, amely mentés nélkül egy nap után eltűnik. Ezek ma lényegtelen dolgoknak tűnnek, de idővel meghatározhatják azt, ahogyan gondolkodunk, mesélünk, beszélgetünk – sokan már csak ékezetek nélküli félmondatokban és hangulatjelekkel fogalmazzák meg a legfontosabb érzéseiket is.
„Nincs idő mesélni, pedig van miről” – mondja S. Takács András, mielőtt felidézi, hogy az On the Spot esetében is többször felvetették, hogy tömörebben foglalják össze az epizódokat.
„Közölni sok mindent lehet egy perc alatt is, de igazán megérinteni az embereket nem. Fontosnak tartottuk, hogy egy órát eltöltsenek velünk az emberek. Akkor van esély arra, hogy a történet, amelyet elmesélünk, visszaköszönjön az álmaikban. Fontos, hogy ne zökkentsen ki semmi ebből a történetből, ezért örültünk, hogy a Dunán futhat ez a sorozat, ahol nem szaggatják szét reklámokkal” – mondja, miközben már tudjuk, hogy ez lesz a műsor utolsó évada a Duna Televízióban, mert év végén az MTVA nem hosszabbítja meg a szerződésüket.
Az alkotópáros, Cseke Eszter és S. Takács András a vedda törzs tagjaival Srí Lankán
Fotó: On the Spot-archívum
Köztudott, hogy az On the Spot sorozatok mögött személyes indíttatás is rejlik, a két riporter által feldolgozott témák óhatatlanul tükrözik, hogy az életük adott szakaszában min gondolkodnak, mik a kérdéseik. Most sincs ez másként. „Konfliktuózus kapcsolat van a technológia és miközöttünk is. Mi is próbálunk ebből ez erdőből kikecmeregni. A hétköznapi életünkben ugyanúgy kihívás ez a számunkra is, mint bárki másnak” – jegyzi meg Cseke Eszter.
Mint mondják, a munkájuk miatt szükségük van a modern technológiára, de tudatosan figyelnek arra, hogy ezek mellett teret kapjon az együttgondolkodás, az együtt létezés. A hálószobájukban évek óta nincs telefon, most már wifi sincs a lakásukban, és évek óta igyekeznek kiszakítani két-három hetet az életükből, amikor offline állapotban lehetnek.
A két riportert arról is kérdezem, hogy a világ bármely pontján láttak-e működő stratégiát, akár egy-egy családon belül, akár az oktatásban, hogy hogyan lehet a kütyükön felnövő generációt felkészíteni arra, hogy megtalálja az egyensúlyt a virtuális világ és a hús-vér emberi kapcsolatok között.
Egyszerre intenek nemet. Persze a szülői jelenlét fontosságának tudatosítása, vagy hogy internetezésre nagy képernyőt használjunk és ne telefonokat nyomkodó görnyedt gyerekeket ültessünk magunk mellé, egyszerű elvek, ezek is sokat számíthatnak, de mint mondják, ezt a sorozatot épp azért készítették, hogy a szembesülés hátha segít tudatosítani, hogy sokan több időt töltünk a telefonunkkal, mint bárkivel.
Mint rámutatnak, a szilíciumvölgy elitje kütyümentes iskolába járatja a gyerekét. A veszélyekről sokat sejtet, hogy azok, akik kifejlesztették ezt a technológiát, óvják tőle a gyereküket. Egyelőre ugyanis beláthatatlan következményekkel jár, hogy a gyerekek közös játék és mozgás helyett képernyőt bámulnak és gombokat nyomkodnak napi több órában.
Cseke Eszter bizakodó: „Ez egy fontos jelenség, amelyről el kell kezdeni beszélni. Mára nem kérdés, hogy a virtuális világ függőséget okoz, megkérdeztük, mit mondanak erről ma a tudósok és más meghatározó gondolkodók vagy épp egy törzsfőnök az esőerdőben. Vannak országok, ahol ez már gyakoribb téma, itthon nagyon lassan és óvatosan közelítünk ehhez a jelenséghez. Ha még időben észbe kapunk, most még ki tudjuk találni, hogyan vértezhetjük fel a legifjabb generációt.”
