Több krónikából és naplóból is tudjuk, hogy Zrínyi Ilona a 26 hónapos, hosszú munkácsi ostromkor (1685–1688) ott járt a várfalakon, arányozta az ágyúcsöveket, buzdította a maroknyi kuruc kompániát, amely vele maradt a várban, és hősiesen irányította – Radics András várkapitánnyal – a védelmet. Miért tette mindezt? Thököly Imre hátországát védte, a haza utolsó kuruc szegletét, vagy emberfelettien küzdött a gyermekeiért? Akiket végül elszakítottak tőle, hiszen I. Lipót „csak” I. Rákóczi Ferenc végrendeletét hajtotta végre, amely az uralkodó gyámságába adta őket. Köztük a kis Rákóczi Ferencet is, aki mostohaapja nyomdokába lép majd, és fellázad a kétfejű sas ellen.
Ilona sorsában a bécsi zárda következett, túszcserével pedig újra Thököly karjába került, de már messze, száműzetésben, Nikomédiában (a mai Izmit). És Rodostóban is megfordult, mit sem sejtve arról, hogy a magyar szabadságharc vezérlő fejedelme, a kisfia itt fogja kilehelni a lelkét egy jövőbeni nagypénteken.
Megérte felzarándokolni a Klebelsberg Kultúrkúriába, mert manapság ritka a történelmi dráma – talán korszerűtlennek vélik? –, hát még a jó történelmi dráma. És nehéz műfaj, mert az írók általában két hibát követnek el: teleaggatják történelmi adatokkal – buzgó forráskutakodásukat fitogtatva –, ami alatt összedől a cselekmény, ki sem látszanak a szereplők a történelmi adathalmaz törmelékei alól, vagy mellőzik, és puszta kitalációra hagyatkoznak, esetleg egy-két szakcikkre – akkor pedig végtelen hiányérzettel maradunk egy sötét teremben, ahol nem csepeg a történelemnyirok. Milyennek kell lennie egy jó történelmi drámának, kell-e több – divatosabban szólva – mondanivaló vagy hitelesség? Ezt eldönti az író és a rendező, nincs irányelv.
Juhász Rózsa színésznő alakította az országos politikában is részt vevő nagyasszonyt
A Zrínyi Ilonában legalább éreztem azt, amit hasonló előadásokból hiányoltam: a személyességet, mert a történelmi alakok nem valami hősies pátoszban ázó freskók a nemzeti panteonban, hanem emberek, de esetükben összeforrnak a személyiségükkel a politikai és az állami ügyek, ezért nem lehetne csak a magánember Zrínyi Ilonát vagy csak a közügyekért küzdőt ábrázolni. A darabbeli Zrínyi Ilona ilyen, egyszerre gyermekféltő anya, szerelmes nő, de az országos politikában is részt vevő asszony, aki katonákat küld férjeurának, aki valahol az Oszmán Birodalomban vesztegel… És mérlegel, szorongatja a kis keresztjét, mert nemcsak magáért felel, hanem egy egész városért, katonákért, gyermekeiért, egy lehetséges magyar világért.
A monodráma nehéz műfaj: Juhász Róza színésznő másfél órán keresztül alakította a nagyasszonyt, és már az is elismerésre méltó, hogy ennyi ideig tűrte az árgus szemek dzsidáit úgy, hogy minden pillanatban érezhette rászegeződő vizslatásukat. Hittem neki. A Jászai Mari-díjas rendező, Árkosi Árpád által színpadra vitt darab helyszíne egy hajófedélzet.
A Nikomédia felé hajózó Ilona, egy zöld utazóládán üldögélve, néha magára ölti a múlt ruhadarabjait, pajzán pirosat, amikor a pásztorórák meghittségét idézgeti, vagy gyászosat, amikor a zárdát, gyermekei elhurcolásának emlékképei keserítik. Örvendezik, táncol, megszólal a korabeli zene, vígságok-mulatságok, a várostrom rémjelenetei tűnnek fel, s ezt a gondolatmenetet a világítás is jól kíséri. Sötétül, amint a Habsburgok sorra diadalt aratnak, a férjét elrabolják, majd kiengedik, de mit sem tud tenni Ilonáért, érezzük, amint egyre szorul a hurok, amint önmagának vall a lélek magányos óráján, és számot vet a múltjával, kilátástalanná borult jelenével és jövőjével. Közben jelképesen lelke kazettáit nyitogatja a falon, gyermekei, férjei festményeit nézegeti, majd sorra becsukja, végezetül csak Mária képe marad, karjában a kis Jézussal. Kész a leltár, imádkozik, nem hiszem, hogy magáért, talán inkább Magyarországért, ahogy a Boldogasszony anyánk versszakai felcsendülnek a zárójelenetben.
Munkács, bécsi zárda, majd száműzetés Nikomédiába. Zrínyi Ilona 1703-ban halt meg, 26 napi szenvedés után. A galatai jezsuiták kistemplomába temették, majd a fiával együtt nyugodott a konstantinápolyi Szent Benedek-templomban; ma már együtt, egy szarkofágban a kassai Szent Erzsébet-templomban nyugszanak. Kerülő utakon, de egymásra talált anya és fia.
