Bethlen Miklós a bevezetőben csaknem száz oldalon keresztül darabos és sok idézettel terhelt vallás- és erkölcsfilozófiai gondolatmeneteket futtat le. Fiához, Józsefhez intézett tanítás formájában a protestáns teológia alapján, de a kor filozófiai irányzataitól sem idegenül fejti ki nézeteit az őt leginkább érdeklő kérdésekről: a becsületről, a hírnévről, a lélekről, a testről, az időről és az örökkévalóságról. Megtudhatjuk belőle, hogy a derék, egyenes, jó hírű és becsületes ember fogalma nem pusztán üres szó, és bepillantást nyerhetünk a korabeli ember bibliai idézetektől gúzsba kötött, mégis működő világképet felrajzoló gondolatvilágába is. (Bethlen igen sűrűn él a „nézd meg erre” formulával, amit ha az ember megnéz, még jobban érti, amit amúgy is, csak most már ott áll az érvelés mögött a Biblia súlyos tekintélye.)
Aztán elkezdődik a konkrét emlékiratírás, és az olvasó megbolondul a gyönyörűségtől: a nyelvezet csodáján túl ama igény is gyönyörködtető, hogy Bethlen Miklós tényleg mindent beleírt ebbe a könyvbe – elvont filozófiák még nem tömték tele a fejét azzal, hogy kételkednie kelljen önnön szavában, netán létezésében, nem… Termetének, arcának, nemi életének, emésztésének, darabra felsorolt vagyontárgyainak éppen akkora jelentőséget tulajdonít (vagy talán így pontosabb: éppen akkora jelentőség tulajdonul; mert nem biztos, hogy tudatos, önmagát kívülről néző szerzői attitűdről van itt szó), mint a korabeli, ma már a történelemkönyvek lapjairól megismerhető erdélyi történelmi események fordulatainak, amelyeknek gyakorta maga Bethlen is aktív részese volt.
Ez a termékeny dialektika végigvonul a könyvön, igaz, csökkenő mértékben; a vége felé egyre inkább a történelmi tényekre terelődik a hangsúly, így irodalmi ínyencfalatként az emlékezés eleje a leginkább érdekes: ahogy egy ember kész arra, hogy végigtekintsen – a lehetőségekhez mérten büszkén – egész életén, képes legyen megállapítani a hibáit (például hogy hirtelen haragú) és kendőzetlenül beszélni is róluk; de az erényeit is pontosan látja: mindig építeni akart, és a nemzet javára igyekezett tenni.
Ugyanakkor megtudjuk, hogyan kell küzdeni a bujasággal, valamint a mértékletesség a hosszú élet titka, továbbá hogy huszonöt éve nem mosta meg a fejét, és hogy a korabeli pedagógia alapja a verés volt. Módszertani leírásai mégis ámulatba ejtenek, főként amikor megtudjuk, hogy naponta 600 (igen, jól látják: hatszáz) szót tanult meg idegen nyelveken. Olyan mélységekig hatolunk az életében, hogy még arról is értesülünk: peregrináció közben egyszer majdnem leesett egy lépcsőn, de aztán szerencsére megkapaszkodott; ugyanakkor szemtanúként leírja Zrínyi halálát, és kiderül az is, hogy egész Európát bejárta, mindenhol tanult és érvényes, érdekes megfigyeléseket tett. (Ilyeneket is: „Minthogy Angliában az asszonyoknak, leányoknak köszöntésének módja a szájok végének megcsókolása, mint a magyarok között a kézfogás, egyszer én s az öcsém rútul jártunk.” Na de olvassák el önök is, hogy megtudják, hogyan. És hogy megtudjanak Bethlen minden (nő)ismerőséről… tulajdonképpen mindent.)
Néha olyan apró hadi mozgások is szóba kerülnek, amelyek ma már nem is lényegesek, de számára életbevágó fontosságúak voltak; zajlik ugyanakkor az ismert történelem is, arra persze nem mindig reflektál a mi távlaton edződött rácsodálkozásunkkal, hiszen vele történik: nem az az érdekes, hanem a részletek, a részletei. Mégis ez tűnik az igazi történelmi hűségnek, objektivitásnak, még akkor is, ha merő szubjektivitás. Előbb mindig ő, aztán az ország, a történelem (a címek általában így néznek ki: „Anno 1702-béli magam és erdélyi dolgokról”) – semmi álszemérem.
Lenyűgöző a szerzőnek ez a hite: hogy fontos az élete, hogy fontos, miként látja a dolgokat – de célját elérte („a posteritásért írtam”), hiszen sikerült bebizonyítani, hogy hiába büntették olyan sokszor és sokat, mégsem „lator”, és nem megérdemelten szenvedett annyit. Ahogy a kötet szövegét gondozó és jegyzeteit készítő V. Windisch Éva fogalmaz: „Az emlékiratok […] mint irodalmi alkotások így is önmagukért állnak helyt. Ha az olvasó nem riad vissza a nyelvi és tárgyi nehézségektől, amelyekkel e szövegek sok pontján szembetalálja magát – nyelvünk és irodalmunk különlegesen szép, emlékezetes alkotásaival ismerkedhetik meg.”