Az eredeti Trainspotting (1996) nem véletlenül lett egész Európában kultfilm, a heroinba menekülő baráti társaság posztkamaszkori útkeresése és masszív társadalomkritikája bőven elég volt, hogy az észak-amerikai Shop-Stop (Kevin Smith, 1994) és a francia A gyűlölet (Mathieu Kassovitz, 1995) mellett szinte minden házibuli ezzel a filmmel fejeződjön be – vagy éppen a másik kettő közül valamelyikkel, mikor melyik került elő VHS kazettán –, kívülről tudjuk a jeleneteket és a monológokat, a szereplőkre pedig körülbelül úgy hivatkozzunk, mintha együtt nőttünk volna fel.
A Trainspotting 2 előzetese olyan volt, mintha meghívót kaptunk volna egy osztálytalálkozóra, az ember előszedte valahonnan az eredeti filmet, újra megnézte, húsz év távlatából pedig nemcsak a film jelenetei és nagy szövegei kerültek elő, hanem azok a csatolt élmények is, amikor együtt moziztunk valamelyik osztálytársunk lakásában – a szülők például nyaraltak, mit sem sejtettek –, kipróbáltuk a bárszekrény italait, megvolt az első cigarettánk, és nagyon szerelmesek voltunk az egyik osztálytársnőnkbe.
A film aztán olyanra is sikerült, mint egy osztálytalálkozó: régi fotókat nézegettünk, felidéztük, hogy ki hová jutott, és pár pillanatra előúsztak azok az élmények is, hogy annak idején milyen hülyék mertünk lenni, ma már mennyire nem, annak idején rendesen a világmegváltásra készültünk, ma már inkább csak egy normálisabb és élhetőbb életre, annak idején az volt a menő, aki két végén égette a gyertyát, ma már inkább az, aki hamarabb magához tér az igényes és felárazott kézműves sörök okozta másnapból.
A Trainspotting 2 tudatában van saját magának – kicsit túlzottan is –, nem mer kimászni a túl jól sikerült első rész árnyékából, de nem is gondolom, hogy az lenne a fő célja, hogy azt meghaladja, rátegyen még egy lapáttal, és így megszülessen egy új nemzedéki kultfilm. Danny Boyle rendező és John Hodge forgatókönyvíró ehelyett a nosztalgia útját választotta, előszedték a korábbi szereplőket, nemcsak a főbbeket, hanem az egészen aprókat is (például az a férfi, aki annak idején is elütötte Rentont, ismét elüti), visszamentek fiatalkoruk ikonikussá váló helyszíneire és némileg a korhoz igazítva megismételték a nagy dumákat. Ha pedig mindez nem esne le nekünk, akkor rá is erősítettek: egymásba úszó montázsokban csúszott össze múlt és jelen, az első és a második rész képkockái.
A kultfilm szereplői visszamentek fiatalkoruk ikonikus helyszíneire és megismételték a nagy dumákat
A szórakoztatóipar ezt nagyon találóan „fan service”-nek keresztelte el, és ennél megfelelőbb kifejezést nem is lehetne találni: ennek a filmnek az elsődleges célja, ennél pedig nem is akar többet, hogy az első rész rajongóinak örömöt okozzon. A film elején az alkotó és a rajongó között kötött szerződést pedig az alkotók maradéktalanul teljesítik, jól érezzük magunkat, az pedig alig-alig jut eszünkbe közben, hogy a film viszont semmilyen, a nosztalgiafaktor tudatosított jelenléte nélkül pedig nemcsak érthetetlen, hanem majdnem élvezhetetlen is.
Irvine Welsh – az eredeti Trainspotting alapjául szolgáló regény írója – 2002-ben már megírta a folytatást Pornó címmel, ami ugyan számtalan cselekményszálon bonyolította tovább az eseményeket, de nem sikerült átugrania a korábbi mű által felállított magas lécet: ennek az egyik oka az ócska ponyvákat idéző stílusa volt, a másik pedig az, hogy már nem tudta olyan erősen megragadni azt a bizonyos életérzést.
A mostani film nagyon szabadon vette alapul a Pornó cselekményfolytatását – nyomokban Pornót tartalmaz, mint ahogy valamennyi élelmiszer mogyorót –, ami még nem is lett volna baj, ha lettek volna ehelyett erősebb, érvényesebb, keményebb állításai a negyvenes éveit taposó korosztály és a 2010-es évek – brexit előtti/közbeni/utáni – skót, vagy angliai, vagy edinburgh-i állapotáról.
Nem voltak, így a négy egykori barát – Renton, Spud, Beteg Fiú és Begnie – újratalálkozásának története nemcsak érdektelen lesz, hanem olyan semmilyen is: félrecsúszott felnőtt életük kilátástalanságán túl nincs sok üzenetük a nézők számára, amit mégis megfogalmaznak (például a közösségi médiafogyasztókra áthangszerelt Válaszd az életed! monológ), nem jut túl a közhelyek szintjén.
