A vendégmunkás dalai című líraipunk-szociográfia (ha van ilyen) műfaji besorolású írásom egyik fejezetének végén Tamási Áron méltán elhíresült (és így azért kicsit már kopott, na jó, önhibáján kívül kopott, tehát inkább: koptatott) mondatát („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) húzom fel egy laza mozdulattal a vendégmunkás lét szövőszékére, hogy a következő székely harisnyás mondatot szőjem és kontextualizáljam belőle: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne.”
Vagy – hadd sütkérezzem még kicsit a rá irányuló nap- és rivaldafényben! – a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényem szomorú életű idős hőse, maga is gyakorló és rettegésben tartott após, a következő mondatokat idézi naplójába(n) Tamási Áron Öreg fa gyökere című novellájából: „Mindezeket szó nélkül hagyta vén Csorba, pedig a csontjai is megszomorodtak ilyenkor. De meg nem verhette Györgyöt, a vejét, mert erős volt az, mint az ökör. Bölcs fenyítésekkel sem élt, hiszen aki tövig rosszféle, égetheted annak a szőrit is, mert akkor is csak harapni akar, mint a mérget vizelő sárkány.”
Elképesztő nyelvi erejű író volt Tamási Áron, akinek főleg a novellisztikája olyan fokú koncentrált irodalmi gyönyör, kvintesszenc szépirodalom-párlat, amilyenhez foghatót keveset látunk, mindenféle irodalmakat körbeolvaskodván. Cinikus, mindenen csak röhögni képes nyolcadikosoknak olvastam fel nemrég a Harmat és vér című írást: a vihogó fészkelődés előbb döbbent csöndbe, majd fülhegyező idegfeszültségbe ment át, és nem volt könnyű – a pedagógia szent tanításai szerint – még kicsöngetés előtt feldolgozni az élményt a lelki feldúltság dimbdombjait elsimítandó.
Nagyon szeretek idézni az ajánlott és emlékezetbe vésett szerzőktől, mert sokkal jobb primer szövegélményben részesülni, még ha csak kóstolóilag is, mint szekundér doktrínákat böngészni, de Tamásival kapcsolatban kifejezetten zavarban voltam: melyik legyen a sok ezer mondata közül, amely helyet kap itt?
Nem is tudtam dönteni, ezért öt (pedig ötven kellett volna, hiszen ötven éve hunyt el!) helyen felütöttem az Összes novellái köteteket, és – csak úgy találomra – a következőket találtam: „És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló” (Lóvér); „Füttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben” (Tüzet vegyenek!); „Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!” (Emésztő virtus); „Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér” (Ecet és vadvirág); „S már a halál besurrant az ajtó között, és megfogta a lélek végét. Nemsokára aztán az egészet az ölébe vette, és futott véle a hidegben. […] Valahol vakkantott a kutya, de a vége eltörött, mint akinek szólás közben havat hajítanak a szájába” (Gyertyaláng a szélben).
És köteteken keresztül, száz meg száz oldalon át tudnám folytatni, mert Tamási Áronnak mindegyik mondatában, még a legegyszerűbbekben is olyan csavar figyel, amit nem lehet megmagyarázni sem a „tájnyelvi jellegzetesség”, sem a „székely góbé észjárás” szánalmas kísérleteivel: maga a lüktetően öncélú művészet az, mely esetünkben – hála Istennek! – éppen az irodalomban manifesztálódott.
