Egyedül az okozott némi disszonanciát az élvezetben, hogy Jókai – aki találkozott Rózsa Sándorral (vagy talán mégsem: Mikszáth szerint nem találkoztak, de ez persze nem volt akadálya annak, hogy kiváló mesélőnk részletesen leírja a történteket), ő adta át Kossuth menlevelét a betyárvezérnek – mennyire „egyszerű” embernek írja le Rózsát: „Jókai nagyra volt ezzel a megbízatással, átadta, úgymond, a menlevelet a zsiványkirálynak, és beszélt hozzá annak ezentúli magasztos hivatásáról, de az csak a pipáját szítta, ásítozott, és azt kérdezte: Kitől kapja ő majd a kapitányi lénungot?”
Mint minden derék gyáva szemüveges emberben, bennem is idealizált betyárképek élik vidáman verekedős világukat, amelynek kialakulásában nem állítom, hogy nem volt ludas egynémely olvasmány- és filmélményem a kamaszkor nyomasztóan és édeskésen romantikus időszakában (és -ból), de ilyen a közös tudatalattink is: amíg nem tőlünk rabol valami egynapos szavatosságú pénzosztofosztogató szegénylegény, addig ő tűnik az igazság talártalan, ellenben csípős korbácsú és/vagy töltött pisztolyú bajnokának, aki összevont, nyilván szintén igazságot osztó szemöldökkel bámul az egyneműen gonosz világ pofájába.
Nem sokat tett ennek a képnek az eloszlatása érdekében sem Krúdy, sem pedig Móricz Rózsa Sándor-regénye: sőt az utóbbi erősítette is azt (nehogy már Móricz engedne holmi kósza olvasói benyomások enmaguktól való kialakulásának, mikor meg is mutathatja a helyes irányt!), az előbbire pedig, be kell vallanom, szinte egyáltalán nem emlékszem, igaz, nem is a legsikerültebb Krúdy-regények között tartjuk számon.
Ilyen előzmények után vettem kézbe Cserna-Szabó András kiváló kisregényét, a – többek között – szintén Rózsa Sándorról szóló „Sömmi.”-t. (Nagyon szeretem, ha írásjel van a címben, de meg kell adni, nem könnyű az ilyet különféle toldalékokkal ellátni.) Derék ifjú írónk aztán egykettőre igazságot szolgáltat Rózsa Sándornak Jókai-vonalon (is): lerántja a piedesztálról az ősz storytellert, s csöppet meghempergeti a valóság alföldiesen vicces, vagy a humor alföldiesen valóságos porában – az aranyozás persze nem jön le róla, de hogy árnyaltabb képekben csillog a továbbiakban, az faktum.
Korai még kijelenteni, de nem minden lineáris, ami írott szöveg, ugyebár, így hát mégis: Cserna-Szabó nem idealizál.
Rózsa Sándor alakját sem idealizálja, egy csöppet sem – inkább a betyárvilághoz óhatatlanul kapcsolódó durvaságokat írja le igen nagy élvezettel (ahol az egykedvű kegyetlenséget, megvadulást, harapdálást, karóba huzigálást nem zavarják holmi nyálas, humanista megfontolások – néha nem is látszik az ördögi gonoszság bizonyítására szolgáló tényeken túli „művészi cél”; bár ilyesmi nem is elvárás!), amit viszont én szintén nagy élvezettel olvasok (tényleg már nem tudván, hányadán állok magammal).
Veszelka Imre, Rózsa Sándor „munkatársa” meséli el a történteket úgy, ahogy ő látta, és bizony szinte mindenről kiderül, hogy nem is úgy volt, hanem éppen fordítva – ám nemcsak egyet, hanem legalább másfelet fordítva. De nem is a történeti hitel a fontos, hanem az irodalom lényege: az olvasó kényeztetése, a szöveg öröme. Rögtön az első fejezetben például olyan elképesztően brillír sátánleírást kapunk (a nyugodtan csörgedező magzatvíz elmesélése közben ritkán tapasztalt és professzionálisan kivitelezett csavar láttán sokat próbált írók is felnyögnének az élvezettől és irigységtől), hogy nyomban tudjuk: nagy örömök várnak még ránk. És Cserna-Szabó szállítja is az örömöket, a test és az elme örömeit: mondatai pompásak, zamatosak, feszesek (igaz, egy idő után – mintha fáradna a szerző – elkezdenek áradni, de szívesen elhiszem, hogy ez szándékos), a történetek ismerősen is újszerűek és ismeretlenek, az erotika dúlása után kótyagos tekintetű fehércselédek gyűrik vissza pendelyüket a szoknya alá, és az ételek, étkezési szokások is csernásan finomak. (Végre elolvashatjuk, mitől Jókai a bableves – fikció, persze, de igaz is lehetne, hogy végre pont kerüljön a régi dilemma kérdőjelei helyére, khm.)
Ékesen, mégsem hivalkodóan megmutatkozik, mennyire utánajárt a szerző mindennek, aminek a történeti és tudományos forrásokban való kutakodás árán utána lehet járni, és az is látszik, hogyan nem szabnak korlátot az utánajárás eredményei a szerzői fantáziának és szépírói tudásnak: van itt szinte (de szerencsére csak szinte) klasszik vámpírtörténet, gasztroirodalom, érvényes belső szabályok szerint működő teremtett világ, és olyan szókincs, hogy az ember pödört bajsza kétfelé áll. Mondja meg őszintén, kedves olvasó, ön hány madár hangját tudná néven nevezni? Mert Cserna ennyiét: „…csak pöfékelte a hosszú pipáját a szűrjén lustán heverve naphosszat a Sándor, és nézte, borúsan, némán az eget, egykedvűen hallgatta a fülemüle csattogását, a varjú rebbenését, a harkály kopogását, a vadliba gágogását, a vércse vijjogását, a galamb burukkolását, a gerle nyögdécselését, a szarka csörgését, a bíbic sírását, a pacsirta hangicsálását, a fürj trityegését, a nádi veréb káricsolását, a vízityúk pityegését, a szalonka pisszegését, a gólya pattogását és a holló kotyolását…”
Nyelvezet és humor szavatolja az olvasói örömöt, meg persze a történetek újszerű szögből való megvilágítása is, s bár ezek jórészt ismert sztorik (szövetségkötés az ördöggel, betyárromantikát szerencsésen nélkülöző, ugyancsak valóságosnak ható kegyetlenkedések, korabeli ételek, viszonyok és események, a tény, hogy a forradalom másképp ér véget, mint eddig tudtuk – ennek a szálnak a felfejtését szívesen olvastuk volna tovább, kicsit hirtelen szakadt vége), mégis élvezetes egyszeriségekké válnak Cserna-Szabó szakavatott keze között – arról nem is beszélve, hogy van néhány olyan intertextus és fordulat a könyvben, hogy az ember hátán a hideg futkározik az élvezettől (például mikor az egyik betyár csípőből – és német eredetiből – fordítja Schopenhauer Életbölcseletét a tűz fényénél, a puszta közepén a kollégáknak, mármint a szegénylegény-kollégáknak). És még egyszer, még sokszor: a humor.
Nézzék csak ezt a kis gyöngyszemrészletet, amelyikben Veszelka Imre elmondja, hogy gyermekkorában beszédhibás volt! Ne feledjék – beszédhibás: „…egy doktor mondta ezt, a Müller doktor, akihez bevittek a városba, hogy nézzen meg, mert valami nincs rendben a számban a nyelvemmel, és akkor a doktor leültetett egy mély fotelbe, elébem állott, majd azt mondta, nyissam nagyra a számat, és ő jó mélyen belenézett, és egy ezüst kiskanállal erősen lenyomta a nyelvemet, hogy megnézze a torkomat is, aztán azt mondta, mondjam szépen, hogy »Szöged«, és én mondtam is szépen, hogy »Szeged«, mondjam szépen, hogy »embör«, és én mondtam is, hogy »ember«, mondjam szépen, hogy »möggy«, és én mondtam is rögvest, hogy »meggy«, mondjam szépen, hogy »sömmi«, és mondtam is szépen, hogy »semmi«, és a doktor bánatosan rázta a fejét, tanácstalanul tárta szét karját, majd azt mondta, ilyet még soha a praxisa alatt nem látott, olyan ez a gyermek, mintha pesti volna, ezen a kölkön nem lehet segíteni, ez a gyermek beszédhibás, és ráadásul gyógyíthatatlan…”
Azt hiszem, egy ilyen részlet után jön az, hogy az ember felugrik, beszerzi a könyvet, és elejétől a végéig elolvassa. Megéri, mert amit olvasni fog: nem semmi!
Cserna-Szabó András: Sömmi. Magvető Kiadó, Budapest, 2015.
A könyvet még ma este dedikáltathatja: 18 órától a Marionett Craft Beer House-ban (1052 Budapest, Apáczai Csere János utca 4.) Király Levente szerkesztő mutatja be.