A családomért viszont tényleg meg tudnék halni, motyogja ilyenkor az ember, és aztán vagy igen, vagy nem, soha ne kelljen ennek kiderülnie. (Érdeklődőknek ajánlom a témakörben a svéd Ruben Östlund Lavina című filmjét, amely kínzó tárgyszerűséggel és megrázó részletességgel mutatja be egy család széthullását azt követően, hogy az alpokbeli síparadicsom teraszán a vendégek elkápráztatására megrendezett, a megszólalásig hiteles és valósághű lavina elől az erősnek hitt férj és apa fejvesztve menekül, miközben a felesége a testével védi két gyermeküket.) Mindenesetre felemelő dolog lehet a hitért, valamely eszméért meghalni, persze csak annak, aki szereti az ilyesmit.
Más a helyzet a kényszerű vértanúsággal, mint amilyen Szent Gellért püspöké is volt. Az előző részek tartalmából: a 980-ban, Velencében született fiatalember régi vágya, hogy a Szentföldön telepedjék le, de – milyen kiszámíthatatlanok az Úr útjai! – egy vihar miatt a Póla melletti Szent András szigetén találkozik Razina pannonhalmi apáttal, aki rábeszéli, hogy először látogassa meg (az akkor még nem szent) István magyar királyt, és csak utána folytassa útját.
1015 augusztusának közepén be is mutatják a királynak, aki rábízza fiának, Imre hercegnek a nevelését, és időnként diplomáciai megbízásokat is ad neki. Imre herceg felnövekedése után Gellért remeteéletre szánja el magát, és visszavonul a Bakonyba, azonban István 1030-ban kinevezi csanádi püspökké, amely minőségében Gellért sok pogány magyart megtérít. Ő maga továbbra is aszkétaéletet él (tudjuk meg – történelmi tudásunk megkopása esetén – az internetről), de közben tudományokkal és csillagászattal is foglalkozik. Érdekesség, hogy magyarul soha nem tanult meg eléggé, és hogy Szűz Mária magyarországi tiszteletének ő az első terjesztője.
István halála után aktívan politizálni kezdett (betöltött tisztségénél fogva nem is tehetett mást), Aba Sámuel királytól megtagadta a húsvéti koronázást. 1046-ban, Orseolo Péter második uralkodása alatt Vazul fiának, Endrének a fogadására indult a határra, de szeptember 24-én a pesti révnél (a mai Belvárosi plébániatemplom és a Rudas gyógyfürdő között) megtámadták a Vata-féle lázadás résztvevői, és kétkerekű taligán a Kelen-hegyről a mélységbe lökték. Az egyház 1083-ban avatta szentté, István királlyal és Imre herceggel együtt, vértanúságának helyszínét utóbb Szent Gellért hegyének nevezték el. Talán kevesen tudják, hogy ő a műszaki katonák védőszentje, és hogy fennmaradt életművének latin nyelvű kiadása a hazai tudományos irodalom legrégebbi emléke.
És vajon mi járhatott a fejében ennek a minden jel szerint szelíd embernek, mielőtt életét vesztette? Hiszen eredetileg nem is akart idejönni, aztán mégis itt kötött ki nálunk, ezen a barbár földön, ahol kényszerű vértanúhalált halt. Biztosan eszébe sem jutott, hogy az utókor igyekszik majd helyrehozni – amennyire lehet –, ami történt. És ha eszébe jutott, azon a szenvedésen ez nem sokat enyhített. Talán bízott abban, hogy halálának értelme van, hogy nem kényszerű, hanem értelemmel teli vértanúság. Sovány vigasz, mégis valami.