Aki már a könyvcímben is vállalja, hogy kötött formában, jelesül hexameterben versel, valószínűleg nem az amatőr játszadozás terepének tekinti a költészetet, hanem magas szinten műveli azt. A könyvben egyáltalán nem kellett csalódnunk. A szerző, Nagy Gábor Miklós 1975-ben született, közgazdász, újságíró, szerkesztő, kommunikációs szakember, a Magyar Közgazdasági Társaság titkárságvezetője. Saját kiadásban jelenteti meg könyveit, időmértékes, hexameterekben írott versét a XIX. Aquincumi Költőverseny zsűrije ezüst babérkoszorúval jutalmazta.
A kötet végén olvasható egy ars poeticának beillő utószó, ebből idézek: „Azt gondolná az ember, hogy időmértékes verset írni amolyan matekozás, ahol folyamatosan számolni kell, meg méricskélni a verslábak hosszát, és ösztönös, belülről jövő, ihletett írás helyett mértani pontossággal kell megszerkeszteni a verssorokat. Pedig sokkal inkább valamiféle ihletett kirakósdi ez, ösztönös játék, semmint versmérnöki munka. Nem sok élőbeszéd-közelibb klasszikus versforma van ugyanis, mint a magyar hexameter. És hányszor, de hányszor eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer egy szakácskönyvet írjak szép, magyar hexameterekben, ahol is a vörösboros marhapörkölt receptje valahogy így indulna: Hallgasd csak, hogy sercen az apró hagyma a zsíron, / s míg üvegesre pirítod, vágjad a paprikakockát…”
Ebből is látszik, hogy a szerző nem kukoricázik, és valójában akkor lennék stílszerű, ha legalább egy-két mondat erejéig magam is hexameterekben írnék a könyvről, de sajnos botfülem van, és valahányszor feladatként ilyesmit kellett írni, kínszenvedtem… és éppen ezért nyűgöz le az, ha valaki ilyen szinten ért a verstanhoz, és tudja alkalmazni is. Igen, alkalmazni, de nem pusztán a móka, a virtus meg a különlegességigény kedvéért, hanem úgy és azért, hogy meglátsszon a tudás is, de a költészet ősi feladatát is betöltse.
Magyarán: nem csak játék, véresen komoly költészet ez, annak minden kellékével, szépségével és erejével, amit még az is különlegessé tesz, hogy hexameterekben szól.
A hexameternek pedig olyan elegáns, letisztult aurája és hangja van, amelyik rögtön felidézi a múltat, a múlt szépségét és értékeit, a klasszikus költészetet azokból a korokból, amikor még helyükön voltak a dolgok… és nem tud más lenni, mint veretes.
A szerző pedig ír eklogát, ha kell, ahol a Költő és Iuvenalis beszélget a városról, verset Lisszabonról, Krúdyról („Ő a sosem volt emlékek hegedűse, a bortól / színesedik boldog-szomorú szívében a régmúlt / úrfikor édes, pókhálós, porlepte meséje. //Kancsó bor mellett támasztja fejét meg a vándor.”), Márairól, disztichont a fröccsről (kedvencem: „Friss ez a csalfa rozé, szeder ízével pezseg éppen… / Könnyű nyári ebéd – s szinte itatja magát. / Rajnai rizlingből habzó nagyfröccs poharamban: nyárestén lazítás kint a diófa alatt.”), és a kötet egyik legszebb vállalásaként a hónapokat is versbe szedi, anélkül, hogy bárhol érződne rajta a verslábkényszer nyomasztó súlya.
Nézzék csak a Júniust: „Nyár van, s elveri gyorsan az utca porát ez a zápor, / dörren a felhős ég és illata száll az esőnek. / Szomjas szádban roppan a vastag húsú cseresznye. / Lázasak és rövidebbek ilyenkor a fűszeres éjek.”
Nagy Gábor Miklós: Hexametert dobol ujjával… Szerzői kiadás, Vác, 2018.