Az M:I világának központi témája a kémkedés, egy különleges akciócsoport újabb és újabb kalandjait követhetjük nyomon. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen az eredetileg egy bizonyos Bruce Geller fejéből kipattant alapötlet a hidegháború leginspiratívabb éveiben született, és az első sorozat ekkor ért el hatalmas népszerűséget és egyfajta kultikus státust is.
Az 1966 és 1973 között vetített sorozat 171 epizód után megszakadt, feltámasztására az első kísérletet 1988-ban követték el, ám ez még korai lehetett: azokban az években a világtörténelem eseményeinek híradós közvetítései érdekesebbek voltak, mint amit egy kémes sorozat kreatív csapata össze tudott volna hozni. Az egyre szegényesebb költségvetésű második széria végül 35 rész után, 1990-ben abbamaradt.
Kedvenc motívumaink és stiláris sorvezetőink nincsenek újravarázsolva
Fotó: UIP-Duna Film
Ezt követően néha felbukkantak kósza tervek a M:I feltámasztására, de anyagi és egyéb okokból egyik sem jutott el a megvalósításig, mígnem egy pályája csúcsán lévő sztárszínész, a harmincegynéhány éves Tom Cruise meg nem vette a jogokat a Paramount Picturestől, hogy saját szakállára és főszereplésével tető alá hozza az első mozifilmet.
Motivációja állítólag gyermekkori rajongásából fakadt, ami az évek során kissé átalakult: egyéb filmjei mellett az M:I márka lett számára az a biztos fejőstehén, amelynek dagadó pénztőgyét pár évente, különösebb kockázatot nem vállalva meg tudja csapolni.
Cruise a mozis filmekhez mindig meg tudott nyerni egy kiválóan tehetséges rendezőt, akár legendás vérprofikról legyen szó (Brian de Palma vagy John Woo), akár meglepő, de annál eredetibb látásmódú pályakezdőkről: a harmadik részt jegyző, azóta irigylésre méltóan szép karriert befutó J. J. Abrams vagy a korábban csak animációs filmeket dirigáló Brad Bird.
Utóbbiak sorába tartozik az ötödik és hatodik film direktora, Christopher McQuarrie, a Közönséges bűnözők (1995) Oscar-díjas forgatókönyvírója is, aki már számos alkalommal gépelte a karaktereket Tom Cruise szerepálmai alá (Valkűr, Jack Reacher, A holnap határa, A múmia és két M:I-film).
Az M:I-filmekben a hidegháborúból örökölt témák újragondolása mellett megjelennek a globális terrorizmus fenyegetésével eljátszó darabok is, ennyiben pedig nem sokat tesznek hozzá a hasonszőrű kémkalandok eredetiségfaktorához.
Hajsza egy titkosügynöklista után, egy Kiméra nevű halálos vírus körüli kavarás, egy nemzetközi fegyverkereskedővel folytatott macska-egér játék, atom- vagy plutóniumbombák utolsó előtti pillanatban történő hatástalanítása vagy a titkosügynökségeken belüli érdekellentétek és még titkosabb szakadár szervezetek ellenérdekei közötti őrlődés – ezek mind-mind olyan témák, amelyek a hidegháború utáni akciófilmgyártás minden második darabjában központi kérdéssé emelkednek.
Bátorság nincs egy-egy ilyen ötletben, egzotikus helyszíneken történő kalamajkák és halovány romantikus szálak annál inkább, rogyásig, unásig, újra meg újra.
Ami mégis elemeli az M:I-filmeket a nagy átlagtól – ahogy a maga módján a soha véget nem érő James Bond-sorozat is –, az a hangulatosan eltalált sajátos stílusjegyek ügyes keverése és adagolása. Egy M:I-film azonnal felismerhető egy jelenetéről, illetve bizonyos kötelező elemek nélkül elképzelhetetlen.
Ezek közé tartozik például az eredeti tévés sorozatból átvett, minden kalandot elindító titkos üzenet kötelező két mondata: „Ha neked vagy társaidnak baja esik, a szervezet tagadni fogja, hogy bármit tudna az ügyről!”, illetve: „Ez a szalag öt másodpercen belül megsemmisíti önmagát!” Vagy a Tom Cruise alakjához köthető, minden filmben egy hangsúlyos akciószekvenciát kapó kamera felé sprintelés vagy egy sisak nélküli, hunyorgó szemű motorosüldözés.
De ilyen elem még a főcím bármilyen körülmények között felismerhető Leitmotivja (az argentin zeneszerző, Lalo Schifrin munkája), a speciális álcamaszkok kiszámíthatatlan és meglepő dramaturgiai szerepeltetése vagy a súlytalanságot idéző, lebegő tánckoreográfia is.
Ezek miatt szeretjük az M:I-filmeket, és egy-egy új moziban ezen elemek fantáziadús vagy önreflexív humorral átitatott újraszerepeltetését keressük és várjuk. Ha pedig ezek megvannak, elégedetten szürcsöljük a kólánkat, hiszen az alkotógárda ügyesen csomagolta újra a megszokott nyalánkságot.
A Mission: Impossible – Utóhatás pont itt botlik el: kedvenc motívumaink és stiláris sorvezetőink nincsenek újravarázsolva, a forgatókönyvíró-rendező az előző, Titkos nemzet című mozi ötletgazdagsága és vizuális remeklése után kissé fáradtan és kedvetlenül állhatott neki a munkának.
Lélektelenül letudta a melót, mi pedig egy tizenkettő egy tucat filmet kapunk egy tökös-dögös M:I moziélmény helyett.
