Szabó Attila a színlapon szerényen „bábszínpadra írta” a mesét, valójában párbeszédet folytatott az író géniuszával, aminek eredménye egy absztrakt tárgyszínházat, burleszket és cirkuszi mutatványokat egyesítő produkció lett, aminek főhőse a szomorúsága elől menekülő író – Elzár király –, aki amúgy mi is vagyunk, aki „dikálja” az Erdő lakóinak a könyvét, azok pedig viszonzásképpen elmesélik neki a saját történetüket.
Bartal Kiss Rita rendezése, a kabócások produkciója nem remake, nem adaptáció és nem haknifeldolgozás, vagyis az előadás nem hazudja azt a gyermeknek, hogy itten felnőtt emberek őket szórakoztatni akarják. Nem, ez az előadás őszintén fölvállalja, hogy gyermeklelkű felnőttek jól megfogtak a grabancánál egy irodalmi anyagot, aztán kifordították-befordították – szó szerint a színlapról, soha ilyen pontosan fogalmazó szüzsét! – saját szájízükre értelmezték, és: produkció!
A cirkusz miliője dominál, vannak hulahoppkarikák, vörös függöny, hatalmas, fehér cilinder és a legfőbb díszlet- és kellékelem, egy hatalmas kubus, ami tetszés szerint Ló Szerafin istállója, Elzár király szobája, avagy maga a Kerek Erdő. Azt hihetnék, ez valami rossz vicc, két kritikus beszélget: megnéztem a Négyszögletű Kerek Erdőt, és mit láttál, hát Négyszöget. Csakhogy ez jó vicc, jól elmesélve. Ízléssel, következetesen. A minimálszimbolizmus végigvíve: Aromo egy pár fehér (nyúl)cipő, Nagy Zoárd zöld létra, Bruckner Szigfrid amorf szőrbekecs, Ló Szerafin kopogó, kék topánka, kék lepedő. Ezen túl az összes bábos-játszó alázatos feketében van, arcukon minimális sminkkel, ami fontos is az olyan truvájoknál, mint Szigfrid balesete a tüzes karikával, ahol ragyogó kezek a lángok.
A szó hagyományos értelmében vett báb nincs, a bábjáték mindig több színész összjátéka, zseniális az óriási cirkuszigazgató, akit kétféleképp is megjelenítenek, függönyből és hulahoppkarikákból (azok az ajkai, azokkal beszél), kezekből, lábakból, cilinderből, csokornyakkendőből. Hasonló megoldás Kisfejű-nagyfejű Zordonbordon, aki sikolysárga lavórokból, teknőkből meg egyéb háztartási vicik-vacakból áll össze, Elzár királlyal folytatott beszélgetése közben folyamatosan hömpölyög, hullámzik, modulál, transzformálódik a térben.

Az előadás az absztrakt tárgyszínház és a cirkusz ötvözete
Hogyne, alkalom a fanyalgásra is lenne, csak épp túl jól ismerjük a tájelőadások forgatókönyvét ahhoz, hogy olyanokon fanyalogjunk, hogy kilóg a színész a fényből, meg nem lép a jelbe. Ismerjük. Másik színpad, kevés próba, szóra sem érdemes egészen addig, amíg a gyermekek – és a felnőttek – tombolva tapsolnak, nevetnek, kiabálnak, márpedig itt ez történik. Egyetlen fájdalmas pont: bár az előadás érezhetően zárt rendszer, adott ritmikával, azért ha interakcióba nem is lépünk mindjárt – bár az lenne az igazi –, a gyermekközönség reakcióidejét meg kell várni. Persze, nagy a tét, nagy a spét, de attól még nem fog átmenni Vitéz Lászlóba a műsor, hogy kicsit figyelünk a bekiabálásokra.
Pláne egy ilyen bevallottan újító szellemű produkció esetében, ami bátran tesz arra, hogy reprodukálja a sokadik Fájósfogú Oroszlánt, inkább megtanítja a gyermeknek, hogy egy pár fehér cipőből is akkora fantáziavilágot lehet építeni, hogy a négyszög adja a másikat. A minimalista tárgyszínház ugyanis nem sekélyes tervezői képzelet végterméke, hanem épp a legjobb, ami a gyermekkel történhet: a saját képalkotás szabadságának ajándéka.