A megnyitó West Balkánt idéző tömegnyomorát a mégoly kitűnő művek is nehezen ellensúlyozták, mint a Lepusztult téeszudvar, a Falusi udvar, a Baromfiudvar vagy a Faluszéli ház. Holott maga a kiállítás különben remek, de ha kellően el akarunk mélyülni a képekben, akkor érdemes érkezni, amikor se vernisszázs, se finisszázs, se tárlatvezetés nincs a kiállítóterekben.
Bukta Imre – mint ahogy az az idézett képcímekből is kitűnik – kedveli a nagy festészeti témáknak nehezen nevezhető semmiségeket, amelyeket sajátos festői gyakorlata transzponál jelentőssé. A rá jellemző egyedi látásmód hatására műalkotássá lényegülhet át a leromlott falusi ház és traktorgumikkal teleszórt udvara, a sorsára hagyott termelőszövetkezeti major, a tévét néző falusi férfi és még akár a körtánc a nyugdíjasklubban is.
A cseppet sem szívderítő, jelenlegi falusi állapotokat látva mélyen depresszív képeket várhatnánk Buktától, ő viszont szeretettel, derűvel és őszinte megértéssel fordul otthonához, Mezőszemeréhez. Mindennek ellenére nincs szó mellébeszélésről sem, látásmódja minden ízében realista, de empátiával áthatott realizmus ez. A képek szereplői és helyszínei mind-mind ehhez a heves megyei kistelepüléshez kötődnek, csakhogy ez a magyar falu archetípusaként is értelmezhető, ilyenformán a Bukta-művek jócskán túlmutatnak Szemerén.

Fotó: Kurucz Árpád
A retrospektív tárlat anyaga igyekszik átfogó képet adni Bukta Imre eddigi művészetéről a 70-es évektől kezdve egészen napjainkig. Láthatók végtelenül egyszerű, vázlatszerű grafikák, komoly akvarellek, vegyes technikával készült kisplasztikák festményekkel és grafikákkal ötvöző applikált művek, fényképek és nagy formátumú olajképek is. Eltérő technikával készültek, de mind a falusi hétköznapok Bukta-féle művészi leképeződései, s azért különösen megkapók, mert a művész nem hamis előfeltevésekkel közelít a vidékhez – habár a jól ismert sztereotípiák gyakorta igazolódnak képein – kizárólag saját tapasztalataira alapozva.
A vidéki Magyarország szomorkás, mégis kedves és élettel teli látképe ez a tárlat, amelyen néhány képcímből ítélve már szinte minden eladó. Eladó a ház, a tanya, a falu, no és apa romantikája. A kiállított munkák a furcsa önfelszámolás és szomorú beletörődés lenyomatai, amelyek egyúttal – talán csak Bukta vizuális megközelítésének köszönhetően – reményteliek is. A képeken rendszeresen feltűnő Kádár-kockák és a kiállításcím – Nálunk, vidéken – együttes hatása óhatatlanul felidézi bennünk a Csermanek Lakótelep zenekar jellemző sorait: Nálunk nem jár villamos / Föld alatt metró nem szalad / Mi a mindennapokkal úgy nézünk szembe / Hogy villamos nincs a kerületbe’. / Itt nincsenek villogó gépek / Itt a fű mindent benő / Itt lassabban megy, mint máshol / A relatív emberi idő.
Az idő ugyanis Bukta Imre képein is csak vánszorog: a lerobbant traktorok, a falusi asszonyok, a kocsmába betérő férfiak, a fatolvajok és még a közmunkások is jobbára csak kimerevítve állnak, s hasonlóan a Delelő című kép hűsölő teheneihez, türelmesen néznek a semmibe, és csak várnak, várnak, az idő pedig lassacskán ugyan, de telik.
Bukta Imre Nálunk, vidéken című kiállítása február 16-ig látogatható a Kieselbach Galériában.