Egy titokzatos magyar emigráns Amerikában – aki a saját, tragikus balesetben elhunyt gyermekétől hatalmas vagyont örököl – afféle magánhadsereget toboroz, szervez és pénzel, hogy destabilizálják Romániát, így segítve a romániai magyarság autonómiatörekvéseit.
Első, második és harmadik hullámban érkeznek titokzatos és félelmetesen kiképzett ügynökök a régióba, akiknek mintegy ötszáz oldalon keresztül derül ki az előélete és egymáshoz való viszonya.
Nem akarnak sokat, csak ennyit: „Mi Székelyföldön olyan román hatósági kimenést akarunk, hogy magyar bejövetel ne legyen. Magyar országot akarunk, de nem Magyarországot. Egy kis magyar hazát, a nagyobbik mellett. Saját oktatással, szimbólumokkal, rendőrséggel, a román hadsereg kivonulásával, saját nemzetőrséggel. Ha ez megvan, nem számít annyit, hogy megmaradnak-e a román állam keretei.” Vajon az élettől elrugaszkodott fantázia mindez, vagy valószerű sztori?
A válasz ugyan természetesen nem mindegy, de az bizonyos, hogy David Autere a letehetetlenségig izgalmas regényt írt ebből a könyv szövevényesen szerteágazó, mégis professzionális szépírói tudással remekül összetartott szüzséjéhez képest sajnálatosan és kényszerűen leegyszerűsített elgondolásból.
A szerző (neve gyaníthatóan álnév, a Google friss találatokat ad ki, amelyek vélhetően a könyv promóciója kedvéért születtek) hihetetlen tudásanyagot mozgat: geopolitikai téren ugyanolyan magabiztosan lát, elemez, mutat meg összefüggéseket, mint a mikroközösségek szintjén, ahol a viselkedés-lélektantól a mártírológiáig, a szerelemtől és más emberi gyöngeségektől a fegyverekkel kapcsolatos tudásig könnyedén villant fel mindent és bármit. (Az bizonyos, hogy rajongója a fegyvereknek: ennyi érzékletes leírást még soha nem olvastam arról, hogyan röpül ki egy golyó, gránát, akármi a fegyver csövén, milyen erők hatnak és hogyan a röppályára…)
Két dolog nyűgözött le – többek között – a könyv olvasása során (körülbelül két nap alatt faltam fel a több mint ötszáz oldalt): az első az az elképesztő tájékozottság, amellyel a szerző a világpolitikában mozog.
Még ha kamu lenne is minden, amit leír (mint ahogy meggyőződésem, hogy nem az), vagy esendő összeesküvés-elmélet (ha esetleg az volna, számomra, erdélyi magyarként akkor is figyelemre méltó), akkor sem lehet szó nélkül elmenni amellett, milyen könnyedén rajzolja fel a nagypolitika és a titkosszolgálatok tág összefüggéseit és kontinenseken, háborúkon, korokon, évtizedeken, sőt gyakran hosszabb időegységeken átívelő egymásra hatását és kérlelhetetlen törvényszerűségeit.
Úgy, hogy közben rendületlenül magyar és rendületlenül értékpárti, még ha talán túl sokszor is hangzik el az, hogy bizonyos nagyobb célok érdekében olykor a járulékos veszteségek szükséges és elkerülhetetlen rosszak (de hát ez is a dolgok fent említett, kérlelhetetlen természetéhez tartozik).
Kényelmesen történetbe ágyaz olyan krédószerű mondatokat, amelyek önmagukban tudományos dolgozatokért kiáltanának: „Mader (ő a milliárdos amerikai emigráns) vállalkozása nem csak a pénzügyi oldala miatt tetszett meg neki annak idején. Megcsillogtatta azokat az erényeket, amelyeket Európa és Amerika kezdett elveszíteni. Hazaszeretet, hit az erőben, áldozatvállalás. Hogy az élet értelme maga a küzdelem azokért a dolgokért, amiben hiszünk! A Nyugatnak ezek nélkül vége.”
A második dolog (amiért ez a recenzió éppen itt jelenik meg, és nem lapunk belföld vagy külpolitika rovatában) a szépírói tudás. Tényleg nagyon szeretném megtudni, kit takar az álnév, és elcsodálkozni, ha ez az első könyve, vagy elégedetten bólintani, ha a sokadik.
Ugyanis a szinte megszámlálhatatlanul sok szálon futó cselekményt itt egy olyan szerző tartja egyben, görgeti előre, találja ki, majd bontja szét izgalmasan nyitva hagyott fejezetekre, akinek a feje káptalan, vagy egy szobányi vázlata és rajza volt a regény írása közben, hogy egyetlen szálat se hagyjon elvarratlanul, egyetlen cselekményfonalat se befejezetlenül. Ehhez pedig speciális agy kell és speciális képességek.
Stílusa száraz, csak néhol forrósodik fel, a mondatok szikárak, pontosak, szinte kivétel nélkül hibátlanok. És a szerzőnek még arra is van érkezése, hogy az arányokra odafigyeljen – minden értelemben. Nemcsak abban, ahogy adagolja a történetet, a feszültséget, ahogy komótos nyugalommal, mégis katonás tempóban válaszolgatja meg az olvasóban felhorgadó kérdéseket, hanem abban is, hogy a kötet végére (amely a cselekmény idejéig szinte csupán valós történelmi személyekkel és eseményekkel dolgozik, állít és bizonyít) a sztori ne szálljon el valami egészen utópisztikus irányba.
Az autonómiatörekvések érdekében véghezvitt akciók nem valami véres polgárháborús dühöngésben és lázálomban érnek véget (hacsak nem íródik közben a Máglyatűz II., amelyiknek épp ez lenne a sztorija), hanem méltóságteljességben és szépségben oldódnak föl – néhány kérdésre választ kapunk, de még több kérdés nyitva marad, hogy az olvasó még napok múlva is azon rágódjon: mi lehet a megoldás a régió egyik legveszélyesebb és legfeszültebb kérdésére – a magyar kisebbségek helyzetére a környező országokban.
David Autere: Máglyatűz. A háború peremén. Reakció Kiadó Kft., Budapest, 2018.
