A kiállítás előterében egy óriási képpárt láthatunk, amely Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét ábrázolja, nem csoda, hisz a király avatta fel a Műcsarnokot, és az ő uralkodása idején zárkózott fel a Monarchia a nyugati festészethez, s talán egy-két ecsetvonásban jobb is volt annál. A király is vásárolt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (OMKT) tárlatain, és nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a realizmust és a népi, humoros témákat szerette, meg Benczúr Gyula portréit. Az is sokat elmond a korszakról, hogy az OMKT elnöke id. Andrássy
Gyula is volt, a kor politikai elitje szívügyének tekintette a művészetet, hiszen tudta, hogy korszerű kultúra nélkül mit sem ér a nemzeti lét. Persze lehet mondani, hogy miért nem kortárs festészeti kiállítást szerveznek a Műcsarnokban, de a fanyalgás helyett nézzük inkább, miért jó egy ilyen közös tárlat. Egyrészt azért, mert eddig soha nem láthattuk egymás mellett ezeket a műveket, és csak párat kell lépnünk, hogy összehasonlíthassuk a festményeket, s elgondolkozzunk azokon a finom részleteken, árnyalatokon, amelyek ugyanazokban a festészeti korszakokban megkülönböztetik egy-egy nemzet művészetét: vajon miért volt a horvátoknál divat a késői historizmus, vagy a lengyelek miért boncolgatták jóval Freud előtt a tudatalatti, lélektani témákat, Erósz és Thanatosz ábrázolását? Másrészt azért is fontos tárlat, mert újból számot vet a korabeli magyar képzőművészettel, megkísérli újraértelmezni az itthoni és nemzetközi viszonylatban.
És megmutatja, hogy van közép-európaiság. A közös formanyelv mögül kiviláglanak a külön nemzeti vonások, magyarán – s bár sokat tagadják a szakértő történészek – bizony van lengyel, osztrák, cseh, horvát és magyar néplélek: más a lengyel melankólia, mint cseh, s a magyar festők derűje, vidámsága még olyan festékrétegek mögül is előbújik, ahol nem volna helye.
A kiállítás tudományos kurátora, Sármány-Parsons Ilona azt mondta, hogy Az első aranykor olyan, mint egy szimfónia, a korszakokat időrendben mutatják be, amelyben az 1. tétel a historizmus, tehát a nagy történelmi témájú festészet, a 2. tétel a 80-as évek realizmusa, naturalizmusa, amikor egyedi eseteket festettek a társadalmi jelenségekre egyre érzékenyebben reagáló festők, a 3. tétel a 90-es évek új modern hulláma, az újat teremtés parancsa vagy menekülés a természetbe, ahol már nincs egységes korstílus, mindenki a maga útját járja. Később a radikális, avantgárd nemzedék által teremtett értékrend ezt a korszakot is háttérbe szorította, s az volna a feladat, hogy ma ezt helyreállítsuk, újraértékeljük – mondta a kurátor.
Egy térben van a 3 M-ként emlegetett festőfejedelem – Hans Makart, Jan Matejko és Munkácsy Mihály – egy-egy óriási alkotása. Ezekből látszik a három nagy festő eltérő történelemszemlélete. Makart történeti vásznai érzékiek, tobzódó formaritmusuk miatt szinte dekadensnek éreztek a kortársak. Matejko, akit jelképesen a nemzet festőfejedelmévé avattak, a tragikus lengyel múltat festette meg, Munkácsy pedig a komorabb Krisztus-képeivel vált ismertté. De olyan érdekességet is elmondott Sármány-Parsons Ilona, hogy a magyar festők nem démonizálták a nőket, az európai irányzattól eltérően nagyon jól látták a nő lelkét s emberien festették meg, erre példák a Rippl-Rónai-portrék. De szánjunk időt erre a 2017. március 12-ig látogatható kiállításra és olvassuk el a részletes szövegeket, amelyek nemcsak a festészetről, hanem a korabeli művészet intézményi működéséről is szólnak.