A fluxus művészeti irányzat alkotói a művészet illékony jellegét helyezik előtérbe, szemben az intézményesség és a műtárgy patetikusságának gondolatával. Korábban egy, a mozgalom műveit szemlélő látogató fogalmazta meg igen egyszerűen, amit a fluxus képviselői régóta tudtak és akár az irányzat ars poeticája is lehetne, miszerint „A művészet teszi az életet érdekesebbé a művészetnél.” A fluxus alkotói tudatosan kaotikus megnyilvánulásaikkal kezdettől múzeumellenesen tevékenykedtek, véleményük szerint a művészetnek a való életben, az utcán a helye.
A Marian and Walter Schnepel Collection együttműködésében létrejött kiállítást a Ludwig Múzeum hat nagyobb teremre tematizálta. A hivatalos megnyitó előtt a kurátor Lisa Simon és a múzeum igazgatója, Fabényi Júlia mutatta be a sajtónak a műveket.
„Nemcsak sokféle témája miatt egyedülálló a Fluxus és barátai tárlat, hanem azért is, mert a mozgalomhoz köthető legnagyobb alkotókat rendezte egységbe. Többnapos jegyeket szánunk majd a mindenkori művészeti ellenállás legnagyobb neveinek, mert úgy gondoljuk, hogy ez a kiállítás nem fogadható be egyetlen megtekintéssel, ide visszatér a látogató” – mondta az igazgató.
A fluxus a cselekvésről szól, nem más, mint egy attitűd, egy másfajta életstílus, másfajta gondolkodás. Az európai és az amerikai művészek gondolkodásából egymástól függetlenül született a hatvanas években és egy olyan bensőséges körré, excentrikus művészek laza szövetségévé nőtte ki magát, akik a fősodor ellenében szimplán azért jöttek össze, hogy jól érezzék magukat együtt.
A játék és a humor, valamint a közös munka és az interaktivitás meghatározó momentumai a fluxusnak, és a Ludwigban kiállított művek mindegyikének jellemzői. Noha a mozgalom kezdete éppen úgy nem jelölhető ki, miként mibenlétét sem tudjuk precízen körülírni, Lisa Simon kurátor az eredetet dada-szürrealizmus és akcióművészeti megnyilvánulásokkal az első terembe helyezte.
Így izgalmas folyamat részeiként ábrázolta, olyan alkotók munkáival, mint az avantgárd zeneszerző John Cage, Marcel Duchamp vagy Man Ray. A vállaltan rendszertelenségre épülő művészeti irányban a rendszert az egyes témák jelentik, a szemlélő előtt pedig nyitva áll a lehetőség szabadon választott struktúrája megteremtésére.
A zenei szekció a csönd zeneiségével nyit George Brecht képével, ugyanitt feltűnő helyre került a japán Ay-O Triptichonja, aki egész egyszerűen megsütötte a kiállított hangszereket. Egyszerre zene, irodalom, akció, színház és játék a fluxus, így az egyes témákon belül minden részelem fellelhető. Az irodalom tere Dieter Roth író-képzőművész kiállított műveiből és az íróval együtt dolgozó barátok munkáiból építkezik. Emmett Williams Sweethearts című kiállított kötete mindössze a cím hét betűjéből állított össze kötetnyi szerelmes históriát, de a visszafelé olvasás és megannyi betű, szójátékkal szoba is szellemi kalandra invitál.
A happening vagy akciótér egyik fala huszonnégy film képkockájából építkezik, egyik sorban maga a jelenet, alatta pedig annak lenyomata, mint afféle elmosódott emlék látható. De miért pont huszonnégy jelenet? – teszi fel a kérdést egy fluxusművész, -operatőr a bejáráson. Merthogy egy másodperc ennyi jelenetet tud rögzíteni – adja meg maga a választ.
Az Eat Art szekció az ételek-italok, kulináris örömök műtárgyként való értelmezése körül mozog, a kikapcsolódás, az élvezetek tárgyai jelentek itt meg, Dieter Roth 1971-es Fűszerablakai például sajátos tájképnek is felfoghatók.
Kaotikus, individualista, ellenzéki, tekintélyellenes – mindezek a jelzők meghatározói a mozgalomnak, s ha nem lettek volna magángyűjtők, akik az úttörő évek reliktumait megőrizték, a huszadik század nehezen dokumentálható művészeti jelenségével aligha tudnának mit kezdeni a professzionális alapokon közelítő múzeumok.
A Ludwig tárlata ezért is korszakalkotó, hiszen valami módon össze kívánja foglalni, egységbe rendezni mindazt a megnyilvánuláshalmazt, amit a mozgalom tagjai hagyományoztak ránk. Közben rendezői vállalják a humort is, hiszen a múzeum falai közé hozták a vállaltan múzeumellenes művészeket.
Nekünk pedig, akik már szinte hozzászoktunk az utcaművészethez, az ad hoc performanszokhoz, a koncept arthoz vagy a jeladók megannyi megnyilvánulásához, valódi kaland azok eredetét tanulmányozni.