Formabontó textíliák, erős színekben ázó kárpitok magukba isszák a fonalat és kellő szemtávolságból egyetlen benyomássá omlanak össze a gondosan kimunkált felületeken. Rajtuk szavak, hangjegyek, és még a szívritmus hullámai is bele vannak fonva. De magukba szövik a beléjük írt szöveget is? Mindazokat a gondolatokat, amelyeket felidéznek a razglednicák vagy a különböző jelképek? Ahhoz, hogy megértsük, az idő hogyan kígyózik a fonalakban, a szövet között kell tudni olvasni, és akkor kiderül, mennyire elhagyatott és szürkén üres egy Pilinszky-sor, ha megszövetesül az érzelmek testéből kiragadott darabokon, hogy miként vetkőznek le Weöres transzcendens egei, és miként idézik fel a historikus Balassi-diptichonok a végvári vitézek képzeletünkben élő időtlenített alakjait.
A Magyar Kárpitművészek Egyesülete művészeinek legújabb alkotásait láthatjuk a Szövött szövegek, szövegszövetek – gobelinek című kiállításon a Vízivárosi Galériában. És mielőtt bárki berzenkedne, megsúgom: a gobelinművészet azért izgalmas, mert az emberek többsége – aki nem ismeri – azokra a klasszikus kárpitokra gondol, amelyek a hatalmas reneszánsz paloták falait, reprezentatív tereit borították. Rosszabb esetben pedig a kínai vagy isten tudja, milyen gyárban összetákolt, számos otthont ellepő giccs-ezeregy éjszakáiban pompázó, borzalmas utánzatokra. Pedig a műfaj még mindig él és virul. A 60-as, 70-es években a magyar textilművészet a kortárs művészet egy igen modern irányzatává vált, hiszen átvette azokat az avantgárd törekvéseket, amelyek nyugaton már megvoltak – mondta D. Udvary Ildikó művészettörténész a kiállítást megnyitó beszédében. Bár megtartotta ,,ősi” technikáját, témáiban teljesen a korhoz idomult, erre a legékesebb példa a kiállított japán gobelin, amely nem hagyományos, síkszerű, falat fedő és azzal párhuzamos formát ölt, hanem mintegy felhajtja, felvagdalja a teret. Az Utazás című munka pedig felgyűrődik, mint a földrétegek, és kibontakozik a Beckettre emlékeztető jelenet, amelynek satírozott fekete vonalkái elidegenítik a felületet, összehúzzák és domborúvá teszik, tisztára grafikai hatást keltve.
Az egyesület valóságos művészeti ,,céhként” is működik, hiszen a középkori eredetű kárpitszövési technika folytatóiként közös munkákat is alkotnak. Ilyen a több tíz fő keze nyomát viselő Hommage á Radnóti, amelybe mindnyájan beleszőtték látomásaikat, és emléket állítottak a tragikusan elhunyt költőnek. A hatalmas felület szögesdróttal elzárt múltján átsejlenek a költő verssorai, mintegy átkiáltják az apokaliptikus színekbe vont kollázst, az örök olyan korban éltem én a földönt… A Fény című munka pedig a színek egymásra épülő, elhidegülő és felmelegedő játékának távlatait nyitja meg.
A kárpitokon és vázlatmunkákon több műfaj rétegeződik egymásra, mind azt bizonyítják, hogy a műfaj egyaránt alkalmas tartalmi és formai kísérletezésekre. A gobelinek jelenetei a hosszú időtartam rejtekéből kerülnek felszínre, hiszen a művésznek rendkívüli módon le kell lassulnia az alkotói folyamatban, és aprólékos eljárással kell felfesletnie az anyagban bujkáló víziókat. Akár 1-2 hónapba is telik, míg elkészül egy négyzetméternyi felület, hiszen nemcsak egy mintát kell megoldania a művésznek, hanem sokszor maga festi a fonalat is. A szövet a képírás közös írásjeleivel egy külön nyelvvé szervezi a színeket, árnyalatokat és jeleket, a József Attila által kifejtett határolt végtelenség látszatát keltve. De akárhogyan is legyen, a gobelin magán hordozza a monumentális művészet bélyegét, hiszen akkor tűnnek elő teljességükben a színek és a fényhatások, ha bizonyos távolságból szemléljük őket, a kisebb felületek inkább a technikai bravúrok bemutatására valók.
A kiállítás január 28-ig látogatható.