Az első világháború végének minapi centenáriuma ugyanolyan felemás helyzetet teremtett, mint az azt követő trianoni békediktátum.
A győztesek és az új területeket szerzők ünnepeltek, míg mi, magyarok összepréselt szájjal néztünk magunkba, és legföljebb akkor derültünk fel, amikor a román katonai parádé bohózatba fúló jelenetein röhögött a fél világ, nem beszélve a Prágában, a korhű mundérokban masírozó cseh csapatokról, amelyek elődeit száz évvel korábban a derék magyar postások, kollégisták és vasutasok alkalmilag verbuvált gárdája is képes volt szétzavarni.
Az I. Péter király című szerb történelmi film kapcsán rögtön fölhorgadt egy délvidéki magyar hírportál. Bombasztikus címmel nyúlfarknyi tudósítást közöltek, miszerint „Bemutatták a délvidéki magyarságot megalázó filmet”.
Az objektivitást gyakran mellőző ominózus portál azt írta: lám, hiába vannak napi külpolitikai sikerek, mégsem zökkenőmentes Budapest és Belgrád viszonya, merthogy a szerbek most a moziban folytatják a „magyarverést”.
Közadakozásból készítették az I. Péter királyról szóló alkotást Fotó: IMDB
Nézzük a tényeket! Bárhogy kerestem, egyetlen szerb kritika, az ottani sajtóban megjelent cikk sem utal lekezelően a magyarokra, sőt! A film egyik mozzanatában a fiát elveszítő szerb anya egy – a Monarchia hadseregében – hősi halált halt fiatal katonát sirat el, utalva ezzel az értelmetlen háborúskodás névtelen áldozataira. A vetítésről kiérkező, hamarjában meginterjúvolt átlag szerb nézők, de a világhálós szerb kommentárok sem foglalkoznak velünk. Eposzian megrázó, érzelmekkel teli, a patriotizmust erősítő – lelkendezik a belgrádi közönség. A film több részletéből az is kiviláglik, hogy zömmel a szerb golgotára helyezi a hangsúlyt, a megvert szerb haderő visszavonulása körüli eseményeket láttatja, amikor a fél szerb sereg elfagyott az albán hegyek között.
Leforgattak tehát egy szerb történelmi filmet, amely – kétségkívül hazafias húrokat pengetve – szerb szemüvegen át mutatja be a száz évvel korábbi múltat úgy, hogy eszükbe sem jutott szerb katonákat segítő joviális magyarokról, svábokról, horvátokról, pláne albánokról megemlékezniük. A filmben feltűnő, az Osztrák–Magyar Monarchia kötelékeiben harcoló bakák pedig azok, amik: ellenségek. Bármennyire is kínos, háború volt, kérem szépen. Hogy mennyire törekedtek a hitelességre, arról maga Lazar Risztovszki, a film főszereplője és producere is beszédes nyilatkozatot adott: „Nem tankönyvet készítettünk. A történelem tanítását az iskolákra hagyjuk. Ez egy művészfilm. Ilyetén nem a földön jár, hanem kicsit a föld felett.”
A film producere szerint a 110 napig tartó szerbiai és görögországi forgatáson száz színész és több ezer statiszta vett részt. Ami viszont magyar szempontból érdekes: a valaha volt legdrágább szerb filmet Alekszandar Vucsics szerb elnök hathatós segítsége mellett közadakozásból dobták össze. Úgy, hogy a gigaprodukcióban sehol sincsenek lelkes német, tót és „héber pattantyúsok”, hanem csak a szerb múlt, az ő dicsőségük.
Ennyi a magyar tanulsága, vagy ha tetszik: a kijózanító pofonja a szerbek filmjének.
Nem több.
