Lapunk két munkatársa negyedszázada járja a Kárpát-medencét azzal a céllal, hogy felkutassa és dokumentálja a szórványban élő magyarok és főleg a magyar nemesi családok emléknyomait. Ebből a kitartó kutatómunkából idén megjelent már könyv, nyílt kiállítás és nagyjából egy hete már elérhető a YouTube-on a hasonló című dokumentumfilm-sorozat első epizódja is.
Margittai Gábor Tiltott kastély – Erdélyi történelmi családok a jóvátétel útvesztőjében című könyvében írásban dokumentálja írói-újságírói nyomozásának történetét. Fáradságot nem ismerve az érdekli, hogy mi lett a Teleki, Bánffy, Bethlen, Mikes, Apor és Haller család tagjaival, külföldre szakadt örököseik hogyan próbáltak az elmúlt majdnem három évtizedben visszatérni családi birtokukra, mi lett kastélyaikkal, és hogy miként próbálnak visszaköltözni oda, újra gyökeret verni ott, ahonnan még az emléküket is igyekeztek kitörölni, és még ma sem látják szívesen őket.
A könyvben is szereplő több mint kétszáz archív és színes fotó látható volt júniusban a Pesti Vigadóban megnyílt kiállításon, mely Major Anita, a szervező-kurátor Külső Magyarok Kft. ügyvezetője és Margittai Gábor szándékai szerint egyszerre térbeli és időbeli utazást kínált, amelynek során kastélytól kastélyig, családi sorstól családi sorsig vándorolva mutatják be az erdélyi főúri világ elmúlt századait, egészen a jelen idő restitúciójáig és annak egészen kafkaian abszurd jogi labirintusaiig.
A könyv mediálisan egydimenziós narrációját és a kiállítás statikus jellegét gyúrja eggyé és mozdítja meg a dokumentumfilm-sorozat első része. Ha netán írásban nem jött át, ha fotón nem mozdult meg, a film nyelve szerint ezt pótolja. Nem újabb bőr egy témáról, hanem újabb lehetőség egy témában. Esetenként hitelesebb, esetenként erősebb, mint egy könyv vagy egy tárlat. A lényeg, hogy az elmondhatóság több lehetséges elbeszélői út- és ábrázolásinyelv-keresésével együtt a Tiltott kastélyok így együtt, több műfaj hatásában egyszerre kezdenek el világunk és emlékezetünk archívumának részévé lenni.
A Tiltott kastélyok című filmsorozat első része alapanyagában izgalmas, de még nem kiforrott munka. Szimbólumai, belső hálózatai még nincsenek meg, egymás mellé rakott képei és jelenetei képekként és jelenetekként érdekesek és izgalmasak ugyan, önmagukban inkább, mint egy egységgé összeálló egységes dokumentumszövetként – már ha az esztétika és az esztétikai szempontrendszer ilyen formában számon kérhető jelen esetben.
Egy harangot kongató bácsiban – vele kezdődik a film – inkább megvan valami szimbolizálásának a lehetősége, mint csak úgy figyelni összefüggéstelen, zavarosba hajló, nehezen érthető mondatait. És ez az, ami hiányzik egyelőre ebből a filmből – a könyv után nem volt hiányérzetünk, a kiállítás is szépen megtalálta a rendelkezésre álló tér kihasználásában nyújtózkodásának lehetőségeit –, a kohézió, az egységesség, az összefonódások, a sors ábrázolásának művészi nekifutásai: átvitt jelentésekkel, képekkel, metaforákkal és szimbólumokkal – önmagukban álló vagy visszahozott pluszjelentésekkel.
Pedig ez segíthetne abban, hogy az első részben legnagyobb időt kapó fugadi Bánffyak leszármazottja, a ránézésre is lehetetlent nem ismerően nyakas és szinte monomániásan kitartó Bánffy Farkas ne csak egy harcos melankóliával átitatott alak legyen régi családi kastélya lekoszlott termeiben, hanem legyen ennek a nagybetűs Figurája és kicsit minden hozzá hasonló allegóriája is egyben. Úgy jobban a retinába savazódik, felejthetetlenebb nemesi alakja lesz a XXI. század eleji romániai restitúció magyar nemességének.