Ferdinánd Gabriella képzőművész szobrász párjával már „körbelakta” a Király utca környékét, van mögötte pár nyitott műterem, műterem-galéria meg alkotóközösségi tér: ő is az a fajta nyughatatlan ember, aki folyamatosan partnereket, társakat keres szellemi műhelyek létrehozásához. Így amikor a Gozsdu-udvar vezetősége kitalálta, milyen szép is volna, ha az udvarban szabadtéren, ég alatt s kő fölött festők festenének, mint Van Gogh a napraforgók közt, Caspar David Friedrich a tenger ostromolta sziklacsúcson vagy Csontváry bárhol – az ő szintjén már mindegy volt, hol van az ember –, Ferdinánd Gabriellát is megkeresték.
Nem véletlenül exponálom az ügyet ekkora nevekkel: ez nem az a turisztikai szolgáltatófestészet, amikor ötven euró és tíz perc a karikatúra, de hatvanért kap az ember egy parlamentes akvarellt is. Itt szép, ambiciózus, tehetséges, anyagok és technikák mesterfogásait magabiztosan alkalmazó hölgyek készítik és pakolják ki képeiket, ékszereiket.
– Élő alkotás, élő közvetítés, élő átadás – sorolja Ferdinánd Gabriella büszkén a hívószavakat. Okkal büszke: előttük senki nem vállalkozott itt erre, ennek nincs most itthon presztízse, pedig a világ idejön az utcára. Aki pedig kortárs képzőművészetre kíváncsi, úgyis szívesebben beszélget az alkotóval, mint a galériással, aki vagy megjegyezte a 700. kirakott kép bal sarkában lévő kék pöttyről, hogy mit jelent, vagy nem.
Turisták áramlanak át az udvaron, Ferdinánd Gabriella elsiet, Hujbert Ágnes Gigi gondjaira bízva a kompániát. Hujbert Ágnes Gigi az állványokat, székeket, eszközöket tároló kamrát nyitó kulcsok őre, egyébként amorf termékenységi gesztuskáoszokat és ceremoniális életmotívum-rendszereket fest: – Valóra válik a meditáció, amelyet egy motívumban ismételsz. Csak szakrális művészet van – mondja Hujbert Ágnes Gigi.
Dani Orsi Tim Burton szeretetéről árulkodó bájos rajzfilmfigurákat, dekadens vampokat prezentál, Aliz pajkos kíváncsisággal zuhan a Nyúl üregébe, mellette a kulcsok, amelyeket elfelejtett visszaadni Giginek, meg Audrey Hepburn, hogy árnyalva legyen a posztszecessziós koncepció. Nyíri Chloé pointillista akrilképeket és ékszereket hoz, vibráló medúzákat fogalmaz olyan meditatív festékpöttyöcskékből, amelyekből ha csak ötvenet pötyögtetnék a tűecset hegyével, már idegzsábát kapnék, Chloénál pedig van belőlük ötmillió.
Szabó Gyöngyi Tüskéshátúja Madonna-pózban tekint a magasba Pajtás fényképezőgépével, a Tévémaci pedig megszokott Buddha-mosolyával hipnotizál a Foky Ottó tiszteletére festett sorozatban. Tar Violetta kagyló-, bagoly- és tájfejű, erotikusan biggyesztett ajkú, szédületesen markáns járomcsontú nőportréi töprengenek azon, hogy került egy vitorlás hajó a koronacsakrájukra, de csak addig, míg ki nem derül róluk, hogy ők Leukothea tengeristennők, bagolyszemű Pallasz Athénék meg Lédák a meghattyúsodott Zeusszal.
Szabó Anna szédítően vakmerő fénygesztusokkal metszi át a tájkép és csendélet ismert zsánerét, mire legyintene az ember, hogy ilyet már látott, hirtelen ott terem egy maszatolás, pacsmagolás, ami máshová húzza a fókuszt – a festő ráadásul kedvenc képemhez, az ékszerkék ősóceánban úszó olaj-totempillangójához öltözött pillangós blúzával.
Linda Stevens arany-, réz-, opálrétegeket, kígyóbőröket és más organikusságokat pakol egymásra, minden felülete fényt tükröz, a fényerősségtől függően reflektál, játszik különböző szögekből nézve.
Hogy is mondta Ady Endre? Páris, az én Bakonyom… Csavarjunk egyet a képen: Gozsdu, az én Montmartre-om…